Horváth Borisz
Az utolsó előtti utazás
Jó ideje nem akarok,
Nem vágyok és gondolkozok,
Aludni már nem is tudok,
Érzem, ahogy haldokolok,
És ellenállni nem akarok.
Éjszaka is téged látlak,
Italozó előtt s után várlak,
Tudom, hogy már nem vagyok senki,
De rám nézhetnél néha
Bizalomban a hiba
Hiányzol, úgy várlak,
Nem tudom, mit gondoljak.
Csak azt tudom,
Én szeretlek és imádlak.
Amikor a magány kaparja torkod,
S a jövőd megtorpanni látszik,
Megérzed keserűjét a méznek,
S többet nem akarsz felállni
Szívva egyet a levegőből, mi éltet, felfelé a lépcsőn meglepetés érhet,
Szívem megdobban, pupillám kitágul, tükörbe nézek, és arcom csak ámul,
Saját szemembe nézek értelmes pillantást kutatva,
De amit látok, csak két üveggolyó arcom kémlelve, matatva,
Meglátom ereim, mint csermelyként folynak, közelebb hajolok, hogy bepillantsak,
Alámerülök látványukban, sodornak magukkal, nem ellenkezem, vigyetek magatokkal,
Nemsoká a folyó bíbor dombokban ér véget, tehát a sodrás partra vet,
Kúszom ki a nedves, puha anyagra, mely kezeim alatt duzzadva reagál ottomra...
Álom, éjszaka, alvás, oly fárasztó kihívás.
Múlik az idő, múlik az élet, szerelemre idő, kérlek.
Nem marad semmire, úgy kicsúszik, mint semmi se,
Az idő olyan luxus, mit egy milliárdos is megirigyelne.
Pedig oly jó lenne, ha szerelemre áldozni telne.