Horváth Aida
fejem fölé
némán kapcsolódnak
erős színekben tündöklő
áttetsző alakok
kosárszerű gyűrű emelkedik...
ajkadra
herpeszekként keltek a szavak
felforrt könnyem
feléd párolog
mögöttem zöldesbarna harag
halovány...
az éjjel
s az álom súlya ver fel
izzadó testemen gondolatod hagy nyomot
átküzdelek magamon nem egyszer
neurotikus csendben
szorongó kiáltás zavar
remegő
ingerült talpaink alatt
rég feledett vidámságunk...
Olykor
elképzelem csúfos arcod,
ahogy nyáltól fröcsögő szádban
a mély megvetés silánya varcog.
Hozz magaddal téves árnyat.
Gyűlölj, erre tanítottak.
Ha téged nem ér el a bánat...
Napszítta
poros szurokút felett gőzölög a táj,
s fesztelen eget önt magára a horizont.