Horváth-Tóth Éva
Visz a szél felleget,
madarat, pelyheket,
pitypangról bóbitát,
eldobott fóliát,
aprócska porszemet,
lehullott levelet,
felkapja tenyere,
dobálja szertelen...
Holdfény leszek ablakodban,
álom vánkos peremén,
illat nyakad hajlatában,
méz-íz ajkad szegletén
Ha tehetném, eléd állnék
csontig csupaszon,
és pőre szókkal vallanám...
Szürke madár, az alkony száll,
nyomában tél suhog,
kigyúlnak halvány lángrózsák
szárnyán a csillagok
Mint hószín pelyhes madártoll,
dér piheg az ágon,
a tarlón tüllös ködfátyol
fagyszárnyakon szállong
Megint sötét az este,
a csontban remeg a magány,
hideg az ágy csendje,
a tegnapok vergődnek
póknyálba bugyolálva
az idő elunt fonalán.
Arany hunyorgás a fényfüzér
a házak álmos szemében,
kalács illata kanyarog
utcák esti csendjében,
a kerítésen zúzmara ül
madárdalok helyett, tövén
tört pázsit hever fagyott
vízgyöngyökkel tenyerében...
Kell hozzá néhány
hozzávaló, ami ingyen van,
mégis megfizethetetlen!
Kell húsz deka mosoly,
nem baj, ha több,
nem tilos,
kell még huszonöt
dekányi ölelés...
Csipkebogyókon reszket a reggel,
foszlik az álom pók fonalán,
csillagok fénye gördül a szembe,
ébredés nyílik már sugarán
Menny peremén a nap kihuny,
izzó aranyszalag,
a fák alá a csönd lehull
mézgába fény ragad
Kertedben járt a nyár,
hangod szirmokon ringott,
simogató kezedről dúdolt
fejem felett a lomb,
illatodat hozta a szél
a konyha ablakából,
a málló vakolat, mint idő,
pergett, a földre hullt...
Rózsafáról száll az illat,
meg sem áll az égig,
szirmai közt harmatmorzsa
szunnyadva enyészik