Hofstädter Krisztián
Válaszomra várva
elrontott alak éget,
ős-bugyrokban igézve
eleséget remélek.
Ha becsukom látom, ha kinyitom fázom.
Mákom volt, hogy reppelve,
elmondtad, hogy álom.
Hosszan tartó pillanatnyi állapot
Rólad írni egy sort, majd kettőt,
üresbe pásztázok,
rakom le a szemfedőt.
Elkezdődött a viadal (ohm),
Kezemben a visító válasz,
Falon füst száll fel hideg hajnalon,
Bujdosik hajnal, vigadalom...
Mit gondoltál? Tán megkapod, hogy "válasz = ohm"?
egyszer és mindenkorra ez a kör, és majd bezárul.
Mondhatom majd, hogy álmodom. Csökkent a fájdalom.
Kelj fel és járj
(fél álomból félve ébredve)
Csak mondanám és mondanám,
ahogy az erkélyről esik a petúniám
a galaxis oldalán, hogy állj!
Kedves, én, hogy újra látlak.
Oly rég is volt első fogadalmam,
melyet keserves kínok közt róttam saját homlokomra,
hogy már az emlék is elpárolgott.
Csendet teremteni idebent,
(mondhatni) akaraton kívüli.
Sötétből fénybe lépni,
fűszálról harmatot fésülni...
A vár tetején vártam.
Bagoly szemére vágytam.
Som és berek közepén,
ott áll az én hárompúpú tevém.
Pult, asztal és oltár köszön felém,
Szöges vállsúllyal keresztezvén...