Hodosi Imréné
A szavaknak súlya van!
Igaz minden szó,
ha mélyből fakadó...
mint forrás vize, tiszta,
felszínre tör csobogva.
Megnyílt az ég csatornája, eső hull
gyöngyként csapkodva, s csatakokban áll,
novemberi, szürke égbolt
ki-kiönti megtelt dézsáját.
Ez már itt az ősz,
levél keringőz...
pirulva földre lebben
s avarban végzi kedv-szegetten.
Öreg diák szívében fiatalon,
még benne élnek oly emlékek,
melyek múltidézőn komoly,
szépült és meghitt éveket őriznek.
Széken ülök az esti hűsre várva...
balkonról virágot figyelgetek,
reá gondolok rég halott apámra,
kinek korához már közeledem.
Öreg néni ül a buszban,
amelyben sokan vagyunk most,
két szemében bánat honol...
távolba néz hallgatagon.
Utamon mennyit vándoroltam.
Göröngyök nélkül ritkán léphettem.
Mentem mérföldkövet tovahagyva,
mindig érzéseimben bizakodva
s értve: így helyes.
Már csak ilyen az ember,
mikor megszületik,
minden oly idegen itt.
Fényt és árnyakat lát szeme,
de megnyugtatja anyja meleg teste.
A nagyi szombaton sütötte,
mindig küldött abból nekünk.
Az illata, finom íze
bearanyozta a lelkünk.
Az összesodort rügyekből
gömbölyödnek levelek, virágok...
majd szétnyílva
tülekednek lombok az ágon:
dísz, harmónia.
Tűnődöm gondokon,
váratlan bajokon.
Elnézek arcokat...
megvívott harcokat
is látva mögöttük.
Kisgyermek voltam, kíváncsi, cserfes...
Őszhajú, kék nefelejcs szemű
nagymamámat nagyon szerettem.
Nála mindig békesség honolt,
adni szeretve oly jó szívvel tudott!
Volt egy tarka papagájunk,
tolla zöldes-kékben játszott.
Vígan élt a kalitkában,
olyan volt, mint egy családtag.
Ó, mennyi, mennyi kín s bánat
zsongat, mint keserédes szenvedés.
Az arcon mosolyvirág, liliom...
rejti belső könnyek keservét.