Hodosi Imréné
Az összesodort rügyekből
gömbölyödnek levelek, virágok...
majd szétnyílva
tülekednek lombok az ágon:
dísz, harmónia.
Tűnődöm gondokon,
váratlan bajokon.
Elnézek arcokat...
megvívott harcokat
is látva mögöttük.
Kisgyermek voltam, kíváncsi, cserfes...
Őszhajú, kék nefelejcs szemű
nagymamámat nagyon szerettem.
Nála mindig békesség honolt,
adni szeretve oly jó szívvel tudott!
Volt egy tarka papagájunk,
tolla zöldes-kékben játszott.
Vígan élt a kalitkában,
olyan volt, mint egy családtag.
Ó, mennyi, mennyi kín s bánat
zsongat, mint keserédes szenvedés.
Az arcon mosolyvirág, liliom...
rejti belső könnyek keservét.
Régi emlék utakra hív,
gondolni a kedves tájra...
hol olyan boldog volt szív,
fehérre meszelt kis házban.
Mint koldus mellénye,
foltosak az utcák, s szétfolyik az olvadás,
a fák fekete ágai bénák, fagyottak...
derűs a napsugár!
A február tarka,
színes, nagy, kerek labda, bohókás legény...
vígságot teremtő, álarcos és merész,
s jókedv a farsangja.
Fogy az élet perce folyvást...
lábunk, szívünk lassúbbra vált.
Egyre érezzük már, öregszünk,
s holnapi gondokkal nem verekszünk!
Gyermekkorom tél idején
hópalástba bújt a tájék.
Éles, tiszta, friss levegő
üde pírra kiszínező,
tartotta a lelket bennünk,
mily jó volt vidámnak lennünk!
Tanító voltam
egy kis faluban,
sok jóra elszánt egyén...
ott átölelt az egyszerűség,
körbevett megszépítő szeretet...
mindig segítettük egymást, én és a gyerekek.
Adventnek első vasárnapján,
amikor a csöndes várakozás
reményekkel tölt el bennünket...
hozzád fohászkodom, Istenem...
a világ oly kegyetlen s gonosz,
áldd meg, Uram,
kérlek, a drága családom!
Maradok, nem kell az örök élet,
élni akarok e bolygatott földön!
Nem álmodok többé nagy csodákról,
szívembe mély nyugalom költözött.
Szerepeket játszunk mi
az életünk során...
születésünk napján van
a nagy szereposztás.
Téli este volt, szikrázott a hó,
szánkót húzott édesapám.
Öcsém ült rajta, kiáltotta: hurrá!
Én megfogtam édesanyám kezét,
ropogó paláston lépdelgetvén.