Hodosi Imréné
Daloljatok kismadarak,
nyíljatok ki, virágok!
Anyák napja ünnepe van,
színezzétek a napot!
Mint derült égből villámcsapás,
jött a kór: a gonosz és falánk.
Mély nyomorba dönt, életet ont,
emberi vágyak... mindent tarol!
Most rideg kéz-meleggel
ölel a természet karja,
szívében tűz helyett hideg...
kellemét ontani nem akarja.
Acélszív dobog,
fényesül napja
kora tavasznak,
csillámsugár.
De jó lenne sok-sok verset írni,
múltnak emlékeit bennük megőrizni!
Kihímezve, mint bársonypalástot...
soha el nem takarva az igazságot.
Zúzmarás fák...
rajtatok mereng el szemem.
Csodálom
tüllruhátok
gazdagon kicsipkézett ágon,
s a természet nagyságát híven áldom!
A szavaknak súlya van!
Igaz minden szó,
ha mélyből fakadó...
mint forrás vize, tiszta,
felszínre tör csobogva.
Megnyílt az ég csatornája, eső hull
gyöngyként csapkodva, s csatakokban áll,
novemberi, szürke égbolt
ki-kiönti megtelt dézsáját.
Ez már itt az ősz,
levél keringőz...
pirulva földre lebben
s avarban végzi kedv-szegetten.
Öreg diák szívében fiatalon,
még benne élnek oly emlékek,
melyek múltidézőn komoly,
szépült és meghitt éveket őriznek.
Széken ülök az esti hűsre várva...
balkonról virágot figyelgetek,
reá gondolok rég halott apámra,
kinek korához már közeledem.
Öreg néni ül a buszban,
amelyben sokan vagyunk most,
két szemében bánat honol...
távolba néz hallgatagon.
Utamon mennyit vándoroltam.
Göröngyök nélkül ritkán léphettem.
Mentem mérföldkövet tovahagyva,
mindig érzéseimben bizakodva
s értve: így helyes.
Már csak ilyen az ember,
mikor megszületik,
minden oly idegen itt.
Fényt és árnyakat lát szeme,
de megnyugtatja anyja meleg teste.