Hodosi Imréné
Mikor a sok bántás összegyűl,
s nem nyugszok meg a könnyektől,
kezembe hittel tollat veszek...
sorokat szántok
megkönnyebbülve.
Most vadóc ifjúként
lengsz át a tájon
széllel száguldó,
vadul sivító erőddel,
nyíló jácintok, nárciszok
földre hajló fejjel...
Éjjeli álmom oly távol, messze csapong pillaszárnyon,
fáradt pillám nehezék, lecsukódni restell még?!
Buszba ültünk és utazunk...
fiatal és idős társ.
Arcunkon a napi gondunk,
életkedv vagy fáradtság.
Az ember szíve úgy hazavágyik...
de azóta a ház már egy másik,
egy viharvert, komor s búsan szomorkodó,
lehunyt szemekkel bóbiskolnak ablakok.
Fájó szívvel hajtom le a fejem,
virágot
hoztam, gyertyát is gyújtok most neked,
szívem
hevesebben dobog, s fájó érzés
hiányod,
az űr, a mély csönd, sok emlék...
Falu szélén takaros ház,
nádfedeles, tornácos...
Kapu mellett nagy nyárfa állt,
ezüstlevéllel lombos.
Május éltet most örömöt,
életünk így érez gyönyört.
Napsugár fényesen ragyog,
bekacsint az ablakokon.
Tizenkét év... a halál
elragadott, jó anyám.
Óvó karod nem ölel...
hiánya kín és keserv!
Munkára föl! - nógatom magam,
még tenni kell, még mennyi dolgom van!
Dobbanj, szívem, ütemesen nekem,
ó, meg ne állj az úton... nem lehet!
Lesz végre válasz kérdéseinkre:
miért ártatlan ember szenved megint?
Szomszédságunkban hörög a halál...
pillanat, s minden égő romhalmaz már.
Tavaszt óhajt itt már minden,
hiszen fent a magas légben
olykor olyan enyhe érzet
suhan át a messzeségben,
felszabadul szívünk-lelkünk,
megújulást érezhetünk.