Hodosi Imréné
Május éltet most örömöt,
életünk így érez gyönyört.
Napsugár fényesen ragyog,
bekacsint az ablakokon.
Tizenkét év... a halál
elragadott, jó anyám.
Óvó karod nem ölel...
hiánya kín és keserv!
Munkára föl! - nógatom magam,
még tenni kell, még mennyi dolgom van!
Dobbanj, szívem, ütemesen nekem,
ó, meg ne állj az úton... nem lehet!
Lesz végre válasz kérdéseinkre:
miért ártatlan ember szenved megint?
Szomszédságunkban hörög a halál...
pillanat, s minden égő romhalmaz már.
Tavaszt óhajt itt már minden,
hiszen fent a magas légben
olykor olyan enyhe érzet
suhan át a messzeségben,
felszabadul szívünk-lelkünk,
megújulást érezhetünk.
Március 8. nőnap, köszöntik őket
virágokkal, édességgel...
szép szóval és kedvességgel
éreztetik: ünnep ez a Nőknek!
Nagy játékos az idő, életvezér...
születéstől halálig végigkísér.
Egy mosoly, mint baráti ölelés,
szó nélküli, szelíd arcrezdülés.
Lelket jár át, múlik kín és fájdalom,
még ha bús is érzelmi világod.
Az életkerék forog szüntelen...
Mi lent vagy fent örömben vagy búban,
ó, Istenem, de sokat is töprengtem,
hogy sorsomat megfontoltan irányítsam.
Az első gyertya már ég,
fénye imbolygó, kékes, kicsi láng...
csöndes elmélkedés, remény, várakozás
Advent első vasárnapján.
Bő hét évtizedünk...
reménységben élünk.
Üdvös békességben,
rőt ősz sűrűjében.
Nagyapó nagy báránya
ikreket ellett, hármat.
Életrevalóan
szívták a jó anyatejet...
csöppnyi barigyerekek.
Nagyon szeretem a gólyát... nem is tudom,
de nekem oly kedves...
nem tarka tollak díszítik és nem dalol...
fehér és fekete,
tollruhát visel s lépeget méltósággal.
Rekkenő a hőség,
éget fojtó fülledtség...
imádkozó kukoricalevelek
égbe nyújtva esőért könyörögnek.