Hodosi Imréné
Ó, mennyi, mennyi kín s bánat
zsongat, mint keserédes szenvedés.
Az arcon mosolyvirág, liliom...
rejti belső könnyek keservét.
Régi emlék utakra hív,
gondolni a kedves tájra...
hol olyan boldog volt szív,
fehérre meszelt kis házban.
Mint koldus mellénye,
foltosak az utcák, s szétfolyik az olvadás,
a fák fekete ágai bénák, fagyottak...
derűs a napsugár!
A február tarka,
színes, nagy, kerek labda, bohókás legény...
vígságot teremtő, álarcos és merész,
s jókedv a farsangja.
Fogy az élet perce folyvást...
lábunk, szívünk lassúbbra vált.
Egyre érezzük már, öregszünk,
s holnapi gondokkal nem verekszünk!
Gyermekkorom tél idején
hópalástba bújt a tájék.
Éles, tiszta, friss levegő
üde pírra kiszínező,
tartotta a lelket bennünk,
mily jó volt vidámnak lennünk!
Tanító voltam
egy kis faluban,
sok jóra elszánt egyén...
ott átölelt az egyszerűség,
körbevett megszépítő szeretet...
mindig segítettük egymást, én és a gyerekek.
Adventnek első vasárnapján,
amikor a csöndes várakozás
reményekkel tölt el bennünket...
hozzád fohászkodom, Istenem...
a világ oly kegyetlen s gonosz,
áldd meg, Uram,
kérlek, a drága családom!
Maradok, nem kell az örök élet,
élni akarok e bolygatott földön!
Nem álmodok többé nagy csodákról,
szívembe mély nyugalom költözött.
Szerepeket játszunk mi
az életünk során...
születésünk napján van
a nagy szereposztás.
Téli este volt, szikrázott a hó,
szánkót húzott édesapám.
Öcsém ült rajta, kiáltotta: hurrá!
Én megfogtam édesanyám kezét,
ropogó paláston lépdelgetvén.
Zörgő levéllel bélelt avaron
szedegetve lépkednek a galambok,
fürge mozgás kiszáradó fűtorzsán...
halk nesztől is sietősre vált a láb.
Mi mindig úton vagyunk,
fáradhatatlan, tevékeny emberek.
Alkotva tesszük dolgunk,
közben az évek felettünk repülnek.
Úgy vár, hogy a vidámság
játékossá teszi,
önfeledt ugrándozás,
jókedve szívem felderíti.
Így szeptember táján,
mikor a tájnak sok fáján
rőt leveleket is simogat a nap,
és vastagodik alant az avar,
még tartja magát a természet,
millió bája el nem enyészett.