Hock Zsofia
Melléd kucorodok.
Meleged körbefon.
Érthetetlen talány
Belülről még miért
reszkettet a magány.
Pihen a part, szendereg.
Tejében szálló ködnek
vendég, vonuló hangol,
és nem önfeledt gyerek.
Sok víz lefolyt,
míg a múltnak
ködben kelt
hullámai
csenddé csitultak.
Te a nyugalom vagy maga.
Bár rég tudom,
belül ott ül
a kétség reszketeg madara.
De zárka számára
bordáid finom kalitkája
s rajta a boltíves csonttorony-kupola.
Egykoron e ház, e kert volt a világ.
Életed itt sarjadt kikeletbe.
Kalandra
szépfüvű völgy
kökörcsin-harangjai hívtak,
királyi kút ere
nevetett
kertekből ki-kilesve.
Három borzassá tollasult szürke gém
gubbaszt a szántóföld jegén.
Sárga kóró lábuk jégvirág futtatta,
enged a déli nap hevén.
Lágy élűvé szelídült kockakőből árad a lomha hőség.
Emlék a hársak illatának nyoma.
Ismered azt, mikor nem lehet?
Csak tologatod a miérteket
ide-oda?