Hirth Éva
Az ezerszínű ősz megérkezett,
már mindennap hűvösek a hajnalok,
harmatcseppek ülnek a leveleken,
a napsugara rajtuk andalog.
Tudod, mi az igazi bánat?
Ha a szülői háznál már nem várnak,
soha többé nem hallhatod hangjukat,
nem érzed homlokodon édes csókjukat.
Milyen jó is itt a tóparton,
átölel a csend, a nyugalom,
a nap most tér nyugovóra,
aranyhidat terített a tóra.
Gyermekként sokszor féltem,
éjszakánként felébredtem,
édesanyám szólongattam,
összebújtunk az ágyamban.
A kék ég s a bárányfelhők alatt
egy vidám kis patakocska szalad,
parton sorakozó nyárfákat nézem,
egy kicsit a nyarat felidézem.
...lábam elé terítette a szerelmet,
színes levelek hajbókolnak,
az avartengeren, csókok várnak.
Szaladnak a napok, a hónapok,
búcsúzkodnak egymástól az évszakok,
mikor csipkedi arcunkat a fagy,
alig várjuk, hogy jöjjön a tavasz.
Most merre járhatsz?
Oly mélyen hallgatsz...
A képed nézem,
és könnyezik szemem,
kell, hogy hangod halljam,
hogy lelked simogassam,
úgy vágyom, hogy átölelj,
hogy a fellegekbe emelj.
Sokszor voltam elhagyva, nem szeretve.
Sokszor hazudtak a szemembe nézve.
Megcsaltak, de felemeltem a fejem,
lebirkózta a bánatot szívem.
Eltűnni szépen, halkan,
elrejtőzni egy sarokban,
igen, az volna jó,
elkerülne a sok bántó szó...
Soha többé nem nézek hátra,
nem várok senkitől biztatást,
el fogom feledni a múltat,
nem akarok több álmodozást.
Az élet nagyon szeret játszani velünk,
mikor szeretnénk, nem fogja a kezünk,
lábunk elé millió akadályt görget,
és válladon cipeled a mázsás terhet.
Ó, ha még egyszer ölelhetnélek,
tudom, nem menekülnék el tőled,
téged soha többé el nem löknélek,
szorítanám éltető, szerető kezed.