Hillai László
A csobogó patak tengerről álmodik,
édesen, fecsegőn és kedvesen halad.
Milyen távol van a Föld és az Ég,
beláthatatlan már a messzeség.
Mind többet akar és csontig rágja,
mindent magamnak, csak ez a vágya.
Mint kicsi, zöld lepkék,
ültek az ágra
kibúvó levelek.
Mikor a Nap nyugovóra tér,
barna hajam színe hófehér,
érzem, éveimnek száma nagy,
tavaszodik, itt van még a fagy.
Ha egy rúgóra jár a gépezet,
sablonossá válik a világ,
és élre törnek felsőbb érdekek,
elkerülvén már a sok vitát.
Jártál egyedül téli erdőn?
Hol nem hallatszik semmi más.
Fák ropogása, fagy, ha eljön,
s alattam sítalpsuhanás.
Most hideg van, dermesztő ez nagyon,
nyílik már a jégvirág az ablakon.
Rád tekint már szemem,
szerelmes kedvesem.
Halld könyörgésemet,
szépítsd meg éltemet.
Búsan búgna szép meséket,
vitorlára szél ha téved.
Azt is szépen elmondaná,
az érett szem hogy hull alá.
Porcukros lett már a tágas határ,
néma hidegben még madár se jár.
És rövidebbek lettek a napok,
egyre sűrűbben jönnek a fagyok.
Gyönyörű nő, sokan szerették,
a színjátszás az élete volt.