Hillai László
A mély vadon rejtekében,
sűrű erdő közepében,
nagyon távol minden mástól,
sűrűn takarva a fáktól.
Gyönyörű hálót szőtt
a Fekete Pókné.
Szebbet, mint azelőtt,
csábító otthonként.
A temetőkertnek szomorú varázsa,
gyertyák fénye talán lelkek lobogása.
Villog a lámpa, gyorsított üzem.
Kifestett pilla, nagy, kerek szem.
Nagy baj lehet, ha megöregszem,
a nappali álom nem üzen.
...magas hegycsúcsra fut a Nap.
Karéjos Hold még néha rászól,
a csillagok már alszanak.
Hűvösen köszönt be, nincs rajta dér,
csillogó napfénye csalóka már.
Nem én sírok, csak az eső csepeg.
Monoton koppanása reszketeg.
A köd kifacsarta, szürke létből
jön, sietve szakad ránk az égből.
Míg módját meg nem tanultam,
semmit sem mondott a nevem,
de időmértékre jutva,
ezután büszkén viselem.
Hadd meséljem el most
ezt a történetet.
Mindenki számára
tanulságos lehet.
Madár röpte a szélben,
hajónyom a tengerben.
Ennyi marad utánunk?
Vagy mégis többre vágyunk?
Kéthetes kor szép egy csecsemőnek,
épp csak elkezdi az életet.
Hálát adok én a Teremtőnek,
eddig adott nékem éveket.
Vígan él a Pékné pókja,
a hálóit szövi, fonja.
Nem meri őt elkergetni,
sok szerencsét hoz majd neki.