Hillai László
Feledés homályába merül,
s ha mégis újra előkerül,
már csak a szépre emlékezel,
akkor szomorú nem is leszel.
Juhászlegény megyen ottan
nagyon megszomorodottan.
Alatta egy szamár kocog,
alighanem az sem boldog.
Mily csodás is a tavasz,
elvetett magból növény zsendül.
Bimbó virágot fakaszt,
a Föld most életre lendül.
Ellustult a szívem,
nem akar dobogni.
A fáklya, mit viszek,
fog-e még lobogni?
Igéző pillantásodon
a boldogságot álmodom.
Ott világol ég s a tenger,
mit kívánhat így az ember.
Megtaláltam én a párom,
nincs szebb tőle a világon!
Én már hozzátartozom,
mással nem szórakozom!
Kora reggel friss az elme,
és amikor felébredve
jönnek sorra gondolatok,
én már verset írogatok.
Barátom, megfáztál?
Prüszkölsz is most nagyot,
miért nem használtál
jó meleg takarót!?
Lehunyja álmos szemét a Nap,
mára elég volt, nem marad.
Holnap majd frissen újra kél,
mert eljött, itt van már a tél.
75. szonett
Téged eszlek, szemem mégis kopog,
mint szomjas, földre hulló záporok.
Lassan ballag már a vén idő,
régen elindult, terhet visz ő.
Ifjú korában szaladhatott,
fiatal mégsem maradhatott.
Sok ember úgy megyen neki az új évnek,
Maguknak, másoknak minden jót ígérnek.