Hillai László
A sötét, dübörgő éjszakát
vakító villám cikázza át.
Mit követtél el, Emberiség?
Változik, kavarog a szél, miért?
Szél úrfi tereli bőszen a felhőket,
ha összegyűjtötte, megsiratja őket.
Viharos szél erőre kap,
bőszen tépázza már a fát.
Menekülni időt se hagy
kivárni, mikor hagy alább.
Szívünk szavának vad viharát
átélte a forró nyarunk.
Őszbe lépve elernyedt az ág,
pihenvén elfáradt karunk.
Kételkedünk, ugyan megválthat-e?
Bűneinket vajon megbántuk-e?
Hogyha nincs meg bennünk a bizalom,
megtámadhat a földi hatalom.
Hó nélküli patakok
némasága csobog.
Sárga fűasztagok,
rajtuk a szél dobol.
Pillangó száll a légen át,
szivárvány színét idézve.
Elhagyta fénylő otthonát,
nagy kaland, hiszi, megérte.
Hegytetőn mikor megláttam,
elmerengve néztem őt.
Szinte gyökeret vert lábam,
csodáltam egy kedves nőt.
Hajnalpír igéző bronzhaja,
szemében tündöklő csillagok.
Eszeveszett szerelmi dalba
kezdenek láttán a kis manók.
Égi ruháját, fénykoronáját bontja az este.
Készül a rétes, csábosan édes, bízhatok ebben.
Előítélettel megfertőztetett egyedek,
aki csak azt mondja: eszek, amit szeretek.
Ami más és ami jó, az nem is kell nektek,
csodálkoztok, hogy mitől lettetek betegek!
A tenger kisétál a partra,
ott elfárad egy pillanatra.
Tétován leülne egy padra,
mintha valamit még akarna