Hillai László
Mégis szerencsénk lett!
Mikor megláttalak lengén és könnyedén,
Gondoltam magamban, szerelmed legyek én.
Máris eldöntöttem egy pillanat alatt,
Bármi történjék is, most megszólítalak!
Puszták, hegyek, dombok felett
szomorún jár az emlékezet.
Mi egykor sok bányászt éltetett,
ott munka már nem létezhet.
Szeretem a hajnalt, mikor a Nap csudára
aranyló fényt borít az egész világra.
A harmat cseppjeit is a fűszálakon,
mikor a képzelet még szállhat szabadon.
Szeretve szeretni,
ez nagyon lényeges,
szeretetet adni
az tud, aki keres.
Mikor a pusztán loholok, vad szellő bennem a dallam,
én egy szép dalt dúdolok érzéssel, nagyon halkan.
Szabadság érzése száll velem, repülnék mindig szárnyakon.
Boldog e vágy, de vállalom, magamat nem hibáztatom.
Felhő teríti lenge fátylát,
mint delnő, lábujjhegyre állva,
elkészült már a kecses táncra,
szellő adja a melódiát.
Elült a szél, kókad a vitorla,
hajót csak a tenger áramlata hajt.
Mit nem adnánk, egy motor, ha volna,
és messze elkerülhetnénk a bajt.
Kertbe mentem, ültetnékem támadt,
hogy felásom majd három nap alatt,
odaérve borzasztóan láttam,
hogy ellopták ribizli bokromat!
Midőn elindultam, tiszta volt az ég,
szikrázva sütött fenn, magasan a Nap.
Fényes, ragyogó volt néhány percig még,
de jaj, mi történt pár pillanat alatt?
Vágyom a csendet, tiszta természetet.
Felejteni, mi rohanásra késztetett.
Erdőkbe, hegyekre kellene menni,
a természet lágy ölén kicsit pihenni.
Mily bódulat szerelem és ital,
boldogságra mind a kettő utal,
és mindkettőt fájdalom illeti,
ha titkolja vagy fennen hirdeti.