Hillai László
Egy már elment, hidegek a reggelek.
Ez az egy a többi közé keveredett.
Nagyon hisszük, hogy benne van még remény,
nő a sötétség, de langyos, napsütötte fény
Kutakat tisztítani kell,
azt mindig, folyton húzni, mert
nem jó, ha mindent szenny lep el,
ha nem buzog a hűs meder
Sokat kapott ő, de állta,
a másik is megpróbálta,
ám neki mégsem sikerült,
a padlón végül elterült.
Második év, erkélyemen
nyílt egy növényóvoda.
Biztonságos környezetben,
tolvaj nem jut fel oda.
Távíró póznákon suhanva
halkan duruzsol a lét.
Gondod legyen, a nagy zajban
megértsd az üzenetét.
Már kihunyt parázsból lobbanhat még zsarátnok,
de hol van már a régi ifjúi dal,
mégsem sietek, bár kergetnek tatárok,
az idő múlik, és a vágy kihal.
...
életem álmai hullámzó vágyán közeledben.
Szabad-e bámulni a világot?
Ki tiltja, nézni egy szép virágot?
Még akkor sem, hogyha az illető
egy nagyon kedves és fiatal nő.
Régi dallam szívem hatja át,
perzseli a jéghideg szobát.
Nagyon lehűlt most már legbelül,
fájó emlék továbbmenekül.
Sötét az ég, rám alkonyult,
még a kedvem is beborult.
Tapogatva megyek tovább,
bele se gondolok, hová.
Vajon megvan-e a régi forrás,
mely oly friss, szénsavas vizet adott?
Amikor ott jártam még szabadban,
csak úgy felfogatlanul csobogott.