Hetei Brigitta
Észrevétlen varázs
szövögeti csendjét,
gonoszságnak árnya
sosem látott vendég.
Szenny-verte, sápadt uszállyal
elvonul a tél,
nyomán teremtő kikelettel
tódul a fény.
Mikor a sátán-őrzött poklon
átragyog feltámadt sorsom,
s ébredésre bír sárfoltos,
taposott cserepeim közt,
izzó horgonyom eloldom.
Amit élek, tépett élet,
kaptam kétes, rémes létet.
Szótlan végzet tétlen nézte,
hogyan lépek érte mélybe.
Titokszavai harsogó csendnek,
megdermedtek a rohanó percek.
Örök álom lehetne ébresztő,
bennem minden egyenes útvesztő.
2. rész
Légy Te az, ki létbe menekít,
fagyos pokolban is felhevít,
ha életem könyvét szaggatom,
lét-terhes éjjelem s nappalom.
Belém simult a néma hit,
vággyal ölelnek karjaid.
Álarcunk küszöbre dobjuk,
szomjunkat egymásban oltjuk.
Borzong a lelkem bensőmben,
ölelem magam féltően.
Süllyed a tér, kapaszkodom,
s hangtalanul fohászkodom.
Nélküled kietlen minden,
Reményem semmire nincsen.
Bolyongok csak elveszetten,
Félelmek közt megrekedten.
Azóta minden pillanatban
vártalak,
hogy reggelente magam mellett
lássalak,
és együtt álmaink valóra
váljanak.
Koszorút fonok csókokból és
gyönyörből,
érintésed jósol majd közös
jövőnkről.
Sűrű a köd most körülöttem,
az élet lett, mit meggyűlöltem.
Kézen fogott nemrég a halál,
már soha senki meg nem talál.
Hiányzik az ölelésed, a csókod,
szívemben őrzöm minden kedves bókod.
Hiányzik a kirándulás, a nevetés,
a belőled áradó kedvesség.