Hermann Marika
Remény fonalából szőtt földi látomás,
Eggyé olvad benne minden szívdobbanás.
Hamis szó többé nem szól az ajkakon,
Szeretet tekint ki minden ablakon.
Zöldellő búzamezőkön
Napsugár táncol a széllel,
Magasban gomolygó felhő
Borút fest az ég kékjével.
Felhő-katonák fekete csizmában
Dübörgő léptekkel ropják a táncot.
Messze morajlik viharos jókedvük,
Villámként cikáznak tüzes leányok.
Egy kicsinyke fenyőfácska
szomorkodik egymagában,
ágas-bogas, kajla, csempe,
bizony, nem kell senkinek se.
Mikor arra ébredsz,
Hogy szemedből könny csorog,
Nincsen már Kedvesed,
Ki lágyan átkarol,
Testét a sír fedi,
Lelke fenn a mennyben,
Akkor se bújhatsz el
Fájó sebeidbe.
A meleg nyár útra kel,
helyébe az ősz jön el.
Színe sárga és piros,
ragyogó, káprázatos.
Tarka réten napsugár,
Fényben úszik a határ,
Szamárkóró integet,
Kék biz a kék nefelejcs.
Indulni kell,
várni már nincs idő.
Sok év ment el,
s nem tudni mennyi jő.
Gyermekeknek a mese
Nem más, mint a valóság,
Kérdésükre választ adhat,
Gondjaikra megoldást.
Két játékos kismacska
Vígan mennek birokra,
Mint a párduc, lendülnek,
Levegőbe perdülnek.
Jégvirágok kinyílottak,
Eresz alatt lóg a jégcsap,
Reccsen a fa minden ága,
Jég borítja, a szél rázza.
Végtelen az idő útja,
Mégis oly sebesen rója,
Új esztendő, új remények,
Gyorsan szaladnak az évek.
Isten teremté az embert angyalnak képére,
Ám az ember belebújt az ördögnek bőrébe....
Nézd, ott szalad a nyuszika,
Sárgarépát szorongat.
Utána fut a gazdasszony,
Egy nagy vesszőt lobogtat.
Ha jő az este, és itt a sötét,
Átölel lágyan az éjjeli fény,
Álomba ringat, mesét mesél,
Bumbori Bence az útjára kél