Hegyi László
Mecseki Láthatatlanok 1956
Nem hiszed, hogy voltak? Én tudom.
Éjjel osontak a földúton.
Sok józan szkeptikussal szemben
hittek a végső győzelemben.
Sok természetfilmet nézhetek meg,
s a látvány csodás - elvakíthat.
Bámulom a tévét, s a neten
lesem létünket, titkainkat.
Hívatlanul, alattomban, dokumentum nélkül
jönnek minden kis nyíláson, nyitott ajtórésen.
Kertem végén akácerdő,
onnan jön föl egy tekergő,
egy kis kutyaféle állat:
"Jövök hozzád, megmustrállak!"
Mondanom sem kell, a vásott
a drót alatt lyukat ásott.
Nem ismerhetlek én téged,
honnan is ismerhetnélek?
Nő vagy - rólad ennyit tudok
Kellemes vagy - s édes titok.
Minek bőgsz, te erdők királya, hisz minden tehén a tiéd!
Az a kis flótás ott a szélen, lám, nem mer bőgni semmiképp,
pedig neki volna miért - de ha felfedi álmait...
Csend volt a társa, a hű, jóllehet
családja volt, de álom ült szemén.
Csodának látott minden felleget,
szívében mégsem élt sosem remény.
Néha versmérgezésem van, ha itt járok a Poet-en,
és ilyenkor nem jó semmi - bocsássatok meg, ó, nekem!
Csak nyűglődöm a verseken: "ez túl hosszú, az meg rövid",
"ez kifacsart, erőltetett" - keresgélem a szó tövit.
Közel az ősz, s a hervadó falu
felhajtja majd a gallért vén zakóján.
Sok jó öreg maradt csak - halk szavú.
Kinn a roskadó pitvarban talán
napolhat még. Ott emészti a bú.
egy régi augusztus 20-ról
Ötven éve már - de szép volt,
akkor is kék volt az égbolt.
Elhagytam a szemüvegem, sehol nem találom,
nem látom jól a fészbukot már ezen a nyáron.
Hogy mi lesz velem, nem tudom - van ugyan még három,
de ezt, amit elvesztettem, most nagyon sajnálom.
Vagy valami hasonló
Az ember áll, szólni sem mer.
Mit akar itt ez az ember?
Mért áll ez itt velem szembe`,
és kotyog bele mindenbe?
Néha úgy látom, hogy nincsen abban semmi,
ha az orangután ember akar lenni.
Irigyen nézi, hogy lemásztál a fáról,
s agyad winchesterként adatokat tárol.
De jó lehet egy angolnak,
ha reggel kilovagolhat,
s a pesti semmittevőnek
vagy könnyű erkölcsű nőnek,
ha a tóba lóg a lába,
elegáns fürdőruhába`
vagy anélkül, s belekékül
a kába láblógatásba...
Mindent köszönök, most már menni kéne,
Látom, sokan készülnek - hát én mér` ne?
Vendég voltam, s jól éreztem magam.
Régen beültem e földi fotelbe,
okoskodtam is - győzködött az elme,
a bölcsességnek sajnos, híja van.