Hegyi László
Mint illatos, lila virág,
borús léleknek nyit csalit,
úgy hat reám, vagy mint a drog,
mely elbűvöl és andalít
Korán kelek ma is, nem nyugszom az ágyon,
e nyári hajnalon madárdalra vágyom.
Kávémat kortyolva a teraszra megyek,
bízva, hogy alusznak még a rusnya legyek.
A jámbor képmutatók között immár betelt a mérték,
mert az asszonyt - uram bocsá` - házasságtörésen érték.
Majd, ha eljön az ősz,
az utolsó évszak,
lázas szél fúj mindig,
és dühöng egész nap.
Jaj, a hitem olyan gyenge,
hogyha e hit egy híd lenne,
régen beleomlott volna
a sebes vizű folyóba.
Cinegehad bódít - van jóság a földön.
Szemlélek s remélek! Biztatom a lelkem,
s apró életeket mentek szerénységgel.
Már egészen készen vagyok,
ha képem a fészen ragyog.
Erőltetek bájt is, holott
csak megszokásból lájkolok.
Hát nem vitás, elszállt a nyár,
s az ősz is elment gajra már,
és újra itt a nagy hideg,
három hónapig - elvileg.
Zokszó egy egész nagy határ van,
sok a lógó orr mostanában.
Panasz világa - varjú károg,
nem a szegénynek hangja jár ott.
Néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok
gondolataimmal a zűrzavarban,
fáradt és reménykedő gályarabok
közt, akik csodára várnak zavartan.
Meghódítottál egy szép délután,
szép voltál, üde, s megszerettelek,
de már hiába ragyogsz rám, Lilám,
eldöntöttem, hogy szakítok veled.
Elnézem, ahogy teregetsz,
lágy, nyári szél fúj - szárító.
Isten különös napja ez,
ragyog az ég, nyugszik a szó.
Beköszönt az ősz búsultan,
én magam is elbúsultam.
Ha az ember elmúlt hetven,
nem pókember, nem is Batman.
Klarinét nyávog - provokál,
erős a hatás bizton!
New-York-i képek - lágy totál...
replikázik a piszton.