Hegedűs Judit
Sebesen hullik le árnyéknak fénye,
s felében marad a remény egy része,
ott ragadt pillantás érik majd arra,
hogy hitet ad néked, és felemel újra.
Boldogságban együtt veled,
megsimítom bundás füled,
piros tojás, szíved dobog,
el van rejtve, fűben ragyog,
öröm arcán, hogy meglelte...
Átlátszik tavasznak fényében az idő,
burokban alszik egy lila virág, belőle...
Sok fáradt arc engedi merev
tekintetét estébe zuhanni,
teste vázának támaszát
angyalszárnyakkal kellene tartani.
Néha úgy elmennék a pusztába,
egyet magamban kiáltva,
csak úgy bámulnék bele a világba,
önvalóm bánatát szórnám imába.
Minden mosoly nőből dalol,
hol jelen van, béke honol,
család felé húz a szívünk,
értük mindig hálát érzünk,
nekünk fogják a két kezünk.
Mélyen rejtett álmok fénye,
ragyog feléd csendessége,
lassan pillog fáradt szemed,
fakasztható cseppje könnynek.
Pirosan ad fényt a rózsa virága,
illatos szirmában ölelő imája,
ma éjjel íródik szerelmem szonettje...
Hol világnak erejében,
fáradt gondok közepében,
eleresztve kezed ráncát
érző szíved békét kiált.
Tudod, te bátor,
kitől vagy távol,
kit ölelsz által,
nevet adsz mával.
Egy pad ül velem
az erdő közepén,
deres fenyők vállán
hajol át a szél, földbe
gyökerezett élete része,
apró állatok menedéke.
Ó, én lennék madár szárnya,
felrepülnék világfára,
ott ölelnék minden álmot,
elengednék fáradt gondot.
Karácsonyfa izzójában
elakadt Szilveszter hangja,
emlékében csendesség
lép a folyó múltba,
jövő évnek sikerében
legyen boldogságnak,
egészségnek helye,
ne csak a szemek csillogjanak...
Múltad részét életednek,
mi feledhető, elengeded,
előre nézz tiszta szívvel,
jó emléked őrizd mélyen.
Csak annyit akart álmodni,
amit nappal jó volt áldani,
csak annyit akart kérdezni...