Hegedűs Judit
Hol van rózsa szirma befoltozva,
száraz ágán selyemből megtoldva,
akad-e még illatpára rajta,
harmatcseppből friss nedű gyógyírja.
Gyorsabban ébred a könny szobája,
ha bús magányod nem altatod el,
fogadd a jót szívedbe mindenkor,
és mosolyoddal ébredezz fel...
Minden álmok csillagszíve,
élet holddal megérintve,
fényességben megszületett,
Isten Fia megérkezett,
legnagyobb ünnep e világon,
lélek karácsonya szívekben járjon...
Lassan öleld át a múltat,
s engedd be a jövő illatát,
zöld fenyőkön, erdő mélyén
még a kismókus szaladgál.
Egyszer elszáll minden madár,
ki itt maradt, békében jár,
ösztön útján otthont teremt,
szárnya csillog, gyorsan rebben.
Elhajlik az idő, hogy megérthesd életed,
ha van, ki elmesélje, megérintse szívedet.
Ablakomban egy kismadár itt maradt,
szárnya-tolla idehullott a nap alatt,
ablakomban egy kismadár kopogott...
Őszi árnyak szép asszonya
süss arcokat még naponta
friss levegőn hajnaltájban
ébredező életvágyban.
Ablakoknál fényes emlék,
hol hallgatott a nóta,
ezer dallam fütyörészve
megragadt egy szóra,
zengőn csengő harangszólam,
szép szavaknak visszhangjában...
Halkan hangokban szólalnak dallamok,
halkan múltunkban élnek a tegnapok,
csendesen van jelen a mának ünnepe,
egyedül születtünk, de fogták a kezünket...
Pokol tüzéből táncoló ördög
perzselő verejték homlokon csöpög
döngeti idegszál húrjait egyre
forrongó hangulat égett a testbe.
Ó, fátyolos, tiszta hajnal
muzsikál egy madárdallal,
derült lelkek eggyé válnak,
ölelések közt szabad vágyak.
Pihenj egy kicsit,
majd akkor kelj tova,
mikor a lélek ereje
túlmutat utadon,
s nagyobbá válik
a ma figyelme
az előtte lévő napokon,
megidézi azon...
Mennyire jó lenne, ha
kinyújthatnám a kezem, és
megérinthetnélek magányodban
Erdőben fán síró ágak
eltörtek egyszer, s fáznak
sorban az útnak mentén
korhadtan holdfényes estén.