Hegedűs Gábor
sokszor nem tudom mit kellene tennem
azt is rám fogták közhelyes vagyok
érzelmet fejez ki minden versem
behódolni nem fogok nem tudok
álmom balladája
sziklaszirten állok
kitárt karokkal
köröttem hegyek
hajnali félhomály
metsző szél havat sodor
lelkemig hatol a
fagyott jégkristály
ha angyalt látnánk itt a közelünkben
tollát tépnénk hamisnak kiáltva
hit nélkül az ember most mit sem ér
földi pokol már magába zárta
az ég alja bíborvörösre váltott
fénye kis ideig még fennmarad
s mint lassan kihunyó zsarátnok
mit az est sötét fátyla betakar
lépted dobban lent a porban
ingoványon csillan a fény
tüskés bozót az utadban
életed mint egy képregény
könyvek a polcon a szekrényekben
némelyikben még én is ott vagyok
néhány könyvem húzódik szerényen
közöttük... benne megírt gondolatok
csukott szemhéjam mögül
egy arc néz vissza rám
ifjúságom hajnalán
mintha láttam volna már
hol egykor én ültem a folyóparton
most más koptatja azt a felületet
tovasuhantak álmok és a vágyak
szél bontja meg a szürke felleget
uram segíts kérlek szépen
vedd le rólam ezt az átkot
élet legyen szép mint régen
utamra majd rátalálok
"Azt mondják, könnyű mintázni a testet
s a léleknek nehéz megadni mását.
Te, épp fordítva, biztos kézzel fested
rohadt lelked minden perverzitását."
(Névtelen költő a Görög Antológiából
Róma bukása idején)
Fordította: Faludy György
ismét eltelt egy nap sötét az éj
mindig kósza árnyak suhannak tova
kínt és fájdalmat hordoz az élet
agyadban emlékek egész sora
"Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok!"
/Faludy György: Michelangelo utolsó imája/