Hegedűs Gábor
az én lajtorjám
mit súg az ösztön eljutok az égig
ácsolt lajtorjám már eget ostromol
minden apró lépés kín és fájdalom
óhajom tán isten tenyerébe hull
Hervad a virág, szárad a fa,
ha nincs eső, ha nincs locsolás.
a hajléktalan miről gondolkodik
míg egyedül bolyong az éjszakában
kezében minden vagyona látszik
két rongyos szatyor egy szakadt paplan
szürke árnyak a szürke falakon
s vad viharral köszönt be a tél
feladni soha de nem tudhatom
a sejtelmes éj majd miről mesél
kitárul lassan a panoráma
vágyat alkot a képzelet
a sötétséget a fényre váltva
hiszem a szép is igaz lehet...
csodákat rejt a nagyvilág
nyílik sok ezer vadvirág
ott a természet lágy ölén
sétáltunk olykor te meg én
szegény rózsa ha jön a tél
lehajtja illatos fejét
anyatő levele lehullott
a földön hever szerteszét
hallod ahogy a csend fakad
a fortyogó harci zajban
sötétség lejt vitustáncot
test csak ami mozdulatlan
meddig még... kérdem magamtól
hiába várom nincs felelet
az élet mint puha madártoll
ha a szél kapja fel tovalebeg
magával ránt a sziklafalról
a sors ha kezébe adod
az irányítást és a gyeplőt
csak saját torkod szorongatod