Hegedűs Gábor
Ellátok-e addig, hol véget ér a lét,
emeletnyi álmok, a pince oly sötét,
nyomorult világ, szakadt sóhajok,
dörgő tapsviharban épp meg nem fagyok.
Mi legyek, mit tegyek, hogy szívedbe zárj,
ne csak úgy láss, mint ki érdemtelen,
s képtelen átadni a szeretet hatalmát,
mert félénk és bárgyú az érzelemben.
Agyamban, mint félrevert harangok,
zúgnak az élet vad lázálmai.
Állok a parton, nézem a nagy folyót,
a víz partot mos - az időm egyre fogy,
mint az apró hullámok, ha homokra érnek,
bár nem lehet, de feledném az egészet.
Hol voltam, hol vagyok,
szavak, és néha szótagok
csepegnek a tollból szüntelen,
hogy olvasod-e, érdektelen.
Csendben figyeltem hajnalig
a csillagok cinkos mosolyát,
míg az ég peremén vörösig
festette a nap a sötét éjszakát.
Ha az írás hamis, az igaz szó mit ér,
csak könnyű léptű álca itt a földi létben,
búvó patak, mely felszínt már nem remél,
de a lator kínja sem az ősi érdem.
Ki vagyok én? Csak az Isten tudja,
vagy talán ő sem, csak én magam.
Hitem magamban, újra meg újra
őszintévé teszi minden szavam?
Egykedvűen járom ezt az ősi táncot,
parafrázist őröl közben a gondolat,
vetnék én az érzelmekre vámot,
miközben elmém vasalja ráncaimat.
Keresztre feszítettek magánya
szemmel látható. Te is hordod a keresztet,
mit rád szabott sorsod, és nem eresztett
egy picit sem, s a súly egyre nehezebb,
ledobni nem tudod, továbbcipeled.
Miért ülök itt, az árnyas fák alatt,
fülemben miért cseng Mozart zenéje,
lassan köddé foszlik a pillanat,
májusi éj a szerelem regéje.
"Add a kezed a homlokomra"
érzed, hogy milyen meleg,
érted égek sorvadozva,
közben a szívem megremeg.
Mint vihartól rettegő kutya, nyüszít
az elméd, mely béklyóban ragadt,
mert megérti tékozlott pillanatait,
imádra sem csökken a bénult akarat.
Csapkodó hullámok egész sora
zúdul a partra, nagy vihar készül,
sötét, komor felhők rohannak tova,
talán a világ a halálba révül?