Hegedűs Gábor
ma még álmaim tervezem
holnapra mindezt elvesztem
nem marad utánam semmi más
csak a remény lesz folytatás
ha földön nem talán másutt
még csacsog a hullám
pihenni kész a folyó
a csend hullámhosszán
álmodó álmodozó
árva a csend
a gyermek is
mosolya könnyes
még fáj neki
nem szereti őt
a nagyvilág
hiába vár
apát anyát...
álmaim csónakja végleg kikötött
istenem miért ily kietlen e táj
földön cserepeken egy tükör törött
csupasz talpammal minden lépés fáj
ha bírnám tépném és szaggatnám
hálót mi a létben körbefog
nehéz fából ácsolt keresztem
előbb vagy utóbb a földre nyom
Itt élek, de nem itt születtem,
nagyközség ez a Tisza mellett,
nem mozdulok, eljárt felettem
a fránya idő, gyorsan lepergett.
fáradó szárnyam még levegőt kavar
lesz-e belőle valahol hurrikán
vagy csak szürke köd mi óvón eltakar
a kisemmizett plebejus pátrián
nem akarok már senkitől semmit
csak együtt érző csendes hallgatást...
Karsai Tibor emlékére
csak a döbbenet
mi ilyenkor
agyunkon átszalad
néha még beszéltünk
hallottam hangodat
poéta voltál versfaragó
mi röpke pillanat alatt
mint gitárhúr zene közben...
puszta létünk felett
délibábok tarka
hazug álomképei
lebegnek tova
furcsa mákonya
a földi létnek
beszippant de
meg nem érted...
nem imádkozom csak megköszönöm
mindennapok kemény ütéseit
keresztem vállamon az utam nyögöm
emelt fővel járok csak most csak itt
az elmúlt élet csendvilága bódít
apám ott túl a végső horizonton
álmomban szavad oly sokszor szólít
ébredve nyomod hiába kutatom...
ha most élnél mit mondanék neked
köszönet hála csak elcsépelt szavak
emlékek hada mi agyamban repked
vetíti elém... talán... a sorsomat
eltört mállott leszakadt
gomb hát sej
rózsaszín álmokkal
a ködös holnapot
nem érem el
érzi a veszélyt
mégis megy tovább
roppan a talp alatt
egy kicsi bogár
kitin páncélja
ennyi volt a léte
nem figyelsz rá
de a helyébe...