Hegedűs Gábor
ismét eltelt egy nap sötét az éj
mindig kósza árnyak suhannak tova
kínt és fájdalmat hordoz az élet
agyadban emlékek egész sora
"Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok!"
/Faludy György: Michelangelo utolsó imája/
apám akkor gondoltál-e arra
mi lesz ha véget ér a szörnyűség
szibériai vasútvonalon
hadifogolyként az élet oly nehéz
tényleg bolond ki mályvacukron
Bartók műveket hegedül
kritikát mond néhány verssoron
jobblétre posványba szenderül
egy vers nem mutatja milyen az ember
hisz hazudhatnak a leírt szavak
melyek mint e kék bolygón a tenger
felüdít vagy bontja a partokat
életed ormán már csend honol
a csúcson mit nem jár át a szél
sárguló emlékek múlt árnyai
peregve hull az idő homokja
Halkan sikolt a csend körülöttem,
némasága a szívembe mart,
dal formálódik lágyan fejemben,
elűzi talán a csend-zivatart.
anyácskám ha ma is élnél
könnyebb lenne az életem
hosszan mesélnél beteg fiadnak
az élet milyen volt nélkülem
gondolkodj el rajta
te az egyetlen
ki tépi szaggatja
élete vaskos láncait
keresztjét vonszolva
indul a hegyre
bevégezni végre
földi kínjait...
az én lajtorjám
mit súg az ösztön eljutok az égig
ácsolt lajtorjám már eget ostromol
minden apró lépés kín és fájdalom
óhajom tán isten tenyerébe hull
Hervad a virág, szárad a fa,
ha nincs eső, ha nincs locsolás.
a hajléktalan miről gondolkodik
míg egyedül bolyong az éjszakában
kezében minden vagyona látszik
két rongyos szatyor egy szakadt paplan