Harmat Lotte
Kicsi a világ, és túl nagy a baj benne,
mi lenne, ha végre csak szeretet lenne?
Segítenénk egymást, és nem ártana senki,
az, hogy gyakran jó vagy, még nem azt jelenti,
hogy életed csendes, zajtalan és fáradt,
locsold lelked álmát, ha tán már kiszáradt!
Mint a zord faágon fennakadt madártoll,
van, hogy az ember is elválik magától,
csak lebeg, lebeg ott, ég és a föld között,
mert szívébe furcsa búbánat költözött...
Kétszer törted szanaszét a lelkem:
egyszer sok voltam, másodszor túl kevés...
Ma már látom, most is későn keltem,
így egész napom múló szenvedés.
Fordítsd arcod a Nap felé,
fürdesd a múló sugárban,
van még tán némi halk remény
a búcsúzó, elfáradt nyárban.
Dúdolj engem, és megtudod,
voltam-e hajdan ősdalod...
Mondj el mesédben, s megleled,
van-e még bennem életed...
Lelkem kitette a "házon kívül" táblát,
sehogy sem értem a rajta lévő ábrát,
ami azt mutatta: itt hagyja a testet,
miközben magára angyalarcot festett.
Azt hisszük, rég begyógyultak a múlt-sebek,
aztán jönnek gyűrött, rosszarcú reggelek,
s megmutatja kinn és benn a hű tükör,
hogy valami mélyen szúként rág, gyötör.
Elhagyott vagyok, mint a csigaház,
melyből kibújt az igazi élet,
lelkem mindent mélázva elodáz,
a nyárdallam lassan semmivé lett...
Néha csak szemlélve, elmélázva látom:
milyen volt a múlt, hogy virrad újabb jelen...
Szeptember
Itt a szeptember, talán a nyárvég,
magamba nézve csodára várnék,
több tíz év libben, akár a függöny,
nem hagyom már, hogy szívemen függjön
semmilyen ármány, félelembéklyó,
teszem, mi nekem a mostban épp jó.
Nézz rám, és azt lásd, ki igazán vagyok:
élednek bennem kóborló hajnalok,
virágzik általam az élet maga,
a szemem világa Isten ablaka.
Tavasz jön, érzem, hírhozó itt benn:
napsugár-cérna ajtómra libben,
ki kéne nyitni,
Istenben hinni,
természet-rendben csodája látszik,
nyújtózik egy ág egész a házig...
Néha elég csak egy jó szó, hogy sírni kezdj,
és elég egy hét, hogy éveket öregedj,
mert ez a lélek tétova, téved,
míg utad a kanyarban folyton elvéted.
Olvad a jégcsap, cseppen a víz,
földi varázsban már sose bízz!
Nád-suhogással reccsen a tó,
roppan a réten hűs takaró.
Zúzmarás ködben alszik az álmom,
csendesen szusszan, nézve csodálom,
életem filmje úszik a képen:
szárnyaim éppen hóra letépem.