Harai Alpár
Ez már így fog talán végig menni,
Pótolni, drága Beám, nem tud senki,
Könnyeim áztatják fel megtört arcomat,
De még mindig nem adtam fel a harcomat,
Hogy egyszer még visszakaplak, minden olyan lesz, mint régen,
Velem leszel, és mindezt úgy, hogy nem kell kérnem,
Ha hibáztam, kérlek, bocsásd meg bűnömet...
Már megint, újra írok rólad,
Mert a szívem a fájdalomból nem enged,
Mint mindig, csak rád gondolok,
Álmatlan éjszakákon rólad álmodok.
Aludni nem hagy a gondolat, hogy nem vagy velem,
De azért remélem, nem felejted el a nevem.
Te hoztad meg mindig a kedvem,
De most nélküled rossz a kedvem.
Horror belegondolni, hogy napok óta
Nem beszélünk, a szívemnek ütött az óra,
Bánatában már szívesen megszakadna,
Szegényen dobog, pedig még maradna.
Hiányzik minden, mindened,
A kedves, melengető szavaid,
A bántó, flegma szavaid,
Hiányzik az éjjel, éjjeled.
Ha valakitől elmentem, az örökre szólt,
De a te képed a szemem előtt táncol,
Bármerre megyek, téged látlak mindenhol,
Miattad a szeretlek szó is megváltozott.
Hogy írhatnám le, amit érzek?
Nem vagy velem, lassan elvérzek,
A fájdalom keservesen fojtogat,
A négy fal is a neved suttogja.
Hülye vagyok matekból, ezt maga is tudja,
Miért nem enged át, maga már nem unja?
Minden felmérőt úgy várok,
Mint a hadifogoly a cápákat,
Hogy tépjék már szét,
Legyen vége a szenvedésnek.
Kavarog minden bennem,
Könnyes a szem,
Fáj a szív, a szívem,
Kimerült a testem.
Cipőtől indultunk
Arcig jutottunk,
Ha nem vagy velem, kilyukadok,
Mint a régi lufid,
Ha mosolyog a pofid,
Születik egy csillag az égen,
Emlékszem, milyen volt régen,
Amikor lefotóztad...
Kavarog bennem minden,
Mint a falevél a széllel.
Elszédít, mint egy ütős koktél,
Megbolondít minden éjjel.
Egy titkos érzés,
Ami, mint az időjárás,
Furcsa és különös,
De mégsem titkos
Az érzés,
Mert tudja ő is,
Az érzés kölcsönös.