Hangyel Roland
Lelkem húrját régóta nem pengették,
csak várt az érintésre kifeszítve.
Majd jött egy kósza pillanat az éjben,
és megrezdült, új hangot felderítve.
A lelkem múlton úszó törékeny kis bárka.
Az árral szemben küzd, de mindhiába,
most nem képes többre. Csak lebeg.
Nincs mit a múlttól nyerned,
csak a jövőből vesztened.
Nincs miért sajnáld, ami elmúlt,
ami már nem lehet.
Felkeltem és itt vagyok.
Nem egyedül, van társam,
Bajnak hívom őt ebben a nagy magányban.
Kismadár oly szép, arany kalitkába ne zárd,
Mert reptében mutatja meg igaz önmagát.
Szárnyát széttárja, kecsesen siklik a szélben,
Felhők felett repdes a szíve örömében.
Pereg a fehér homok a parton.
Vannak, akik csak fantáziálnak,
Míg a kreatív lelkek mást sem csinálnak,
Csak egy ábrándos álmot vizionálnak.
Majd porból egy világot kreálnak.