Hangyási Mihály
Találkoztam önmagammal,
Valami haldokló világ
Semmibe vesző peremén.
S én csak álltam.
Szívedre ül az olcsó sör,
Lelkedbe fészkel egy bolond madár,
S alattad a világ vödör,
Fejed szédül, s nincs már határ.
A körúton álltam éppen,
S jött felém a villamos,
Kaptam én, de nem kértem,
Hát nem volt virágillatos.
Haldokló, sápatag csillagként,
Mondd el, mi esélyem lehet?
Egy halódó világ peremén
Magamba zárlak benneteket.
Tollat ragadnék, de nem tehetem,
Sötét hatalom ül tort mellkasomon,
S míg lelkemet tapossa ütemesen,
Az érzés, mint fonnyadt virágszirom...
Csak ültem én ott a sör felett,
A szív vagy a gyomor fáj jobban?
Alszok csendesedve valamitől távol,
Talán az élettől, netán a haláltól...
Oly mezsgyén járok, melyet
egykor belengett a szabadság szele.
Mélyet sóhajtva, komoran jártam ez utat.
Túlontúl hosszú volt, netán fájdalmasan rövid
A rím, az a vers, mely hozzám szólt vagy hozzá,
És te, aki gitárjával új világot adtál,
Csendes félmosollyal szemlélted a reggelt.
Álmok kis házának tűzarcú tetején,
göröngyös patakok csillámló fedelén,
csillogó fűszálak hajlongó derekán
összebújtunk, két megfáradt veterán.