Hangyási Mihály
Helló-helló, ősz!
Te régi, jó barát!
Ezerszínű világ,
Felém int a nagykabát.
Reggelek.
Ébred az elme, támad a fény,
S a dionüszoszi álmok elvonulnak.
Aszpirin, fogmosás, párás ablakok.
Szomorú, esőverte házfalon üzenet:
Nem, már soha többé nem lehetek veled.
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.
Valami chicagói bluest hallgatok,
Arcomon könny pereg,
S míg egy újabb pohárral kitöltök...
Mesélj valamit az éjszakáról.
Merre van a holdfény?
Elmenekült?
Mesélj emberekről. A múltról.
Ma láttam valami aprót, fényeset,
Felkacagtam, hisz a fénye rám esett...
Van valami zavaros az alkonyban,
Ha manapság az égre meredek,
Előbb csak nézek, majd rágyújtok,
Végül kávé-keserűn felnevetek.
Mégsem furcsa,
Olyan mindennapi.
Van ő és vagyok én,
Meg még valami.
A nyár is csak kipattant végül eső szőtte üregéből,
Emitt nyúl fut, őz legelész, domboldalon róka surran...
Néha eljön a pillanat,
Melyben elnémul a penna,
Nem serceg már a papíron,
Néma a kultúr-antenna.
A magányos bohóc rám nevetett.
S keserű könnye barázdát karcolva,
Savas patakként folyt szét az arcán.
Sminkje elkenődve valami kaotikus álmot varázsolt.
Amikor elalszol,
Én akkor repülök,
Csendeknek halk szaván
Lanthúrként pendülök.