Hangyási Mihály
Mint porló mamutcsont,
Az vagyok,
S ha fú a szél, azzá leszek,
Hol nőnek a hegyek...
Könny mosta, nedves ágy, dohos szoba.
-
S az ajtó nyikordul, valaki kifordul.
-
Magából, a szobából, az életből...
Én nem tudom.
Talán önmagától. Talán parancsra.
Szarkasztikus nap süt e kiégett tájon,
Tolom a biciklit és hagyom, hogy fájjon,
Hagyom, hogy talpamban az ezernyi tüske...
Savba mártott, nyálkás, halk szavakon kúszó,
Húsba maró, fájó szenvedély-gyalázat...
Soha nem tudhattam meg igazán, ki is vagy,
Nem tudom, bánom-e, s az emlék is lassan kihagy,
Soha nem kaphattam tőled segítő kezet,
Egy anya vezet, s nem megvezet...
Hangok a fejemben,
Éjfél szőtte, pamut álmok,
Fegyver a kezemben,
Régi emlékekre várok,
Könnyek a szememben,
Remeg a test, sír a világ
Kopár jövőképben,
Testem a sírodon virág...
Hidd el, ember voltam én is egykor,
rám talált a rendszer tizenegykor,
rám talált, és homlokomra lépett,
savat csurgatott reám, s nem mézet...
Olyan ez már, mint Radnótit olvasni
végtelenbe nyúló ködös hajnalon...
Marokra fogta torkom a hajnal,
már nem vagy, ó, és már nem is leszel,
sáros nyomodat hagytad az úton,
végtelen fény, a fájdalom átkeresztel.
Fák suttogó lombja,
hegyek bölcsessége,
napfényöl melege,
darvak kecsessége...
A végtelenben és azon túl,
kérlek, mondj egy mesét nekem,
zaklatott lelkemnek megnyugvást,
álmot hazudj velem...
A lelkem sör, s némi hangjegyek.
Telt hangú Fenderként gerjedek.