Hangyási Mihály
Szomorú, esőverte házfalon üzenet:
Nem, már soha többé nem lehetek veled.
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.
Valami chicagói bluest hallgatok,
Arcomon könny pereg,
S míg egy újabb pohárral kitöltök...
Mesélj valamit az éjszakáról.
Merre van a holdfény?
Elmenekült?
Mesélj emberekről. A múltról.
Ma láttam valami aprót, fényeset,
Felkacagtam, hisz a fénye rám esett...
Van valami zavaros az alkonyban,
Ha manapság az égre meredek,
Előbb csak nézek, majd rágyújtok,
Végül kávé-keserűn felnevetek.
Mégsem furcsa,
Olyan mindennapi.
Van ő és vagyok én,
Meg még valami.
A nyár is csak kipattant végül eső szőtte üregéből,
Emitt nyúl fut, őz legelész, domboldalon róka surran...
Néha eljön a pillanat,
Melyben elnémul a penna,
Nem serceg már a papíron,
Néma a kultúr-antenna.
A magányos bohóc rám nevetett.
S keserű könnye barázdát karcolva,
Savas patakként folyt szét az arcán.
Sminkje elkenődve valami kaotikus álmot varázsolt.
Amikor elalszol,
Én akkor repülök,
Csendeknek halk szaván
Lanthúrként pendülök.
Magzatpózban üvöltök
Kihűlt kávém tócsája mellett,
S a szó, mely ki akart jönni,
Nyöszörgéssé manifesztálódott.
Kell egy menedék,
Kutyából keverék,
Lakhelyből kuckó,
Egy rég elnyűtt mackó,
Kell még egy hanglemez,
Egy szép lány, ki letegez,
Egy lágy csók az ajkakon...