Hangyási Mihály
Mínusz tíz fok az utcákon,
Mínusz tizenöt fok a lelkemben,
S miközben tétován lépek párat,
A szívem lassan fárad.
Ajkával illetett az éjjel,
Majd egy punk lány csókolt széjjel...
Jéghideg lábam alatt ezüst, fagyott hó roppan,
Gördülő könnycseppem szűk járda szélén koppan...
Ajándék helyett fájdalom,
A fáról keserűség csöpög,
Nem hallik csengőnek lágy hangja,
Helyette csak a csont zörög,
Elmorzsolt könnycseppek zápora
Jézus tekintete alatt...
Álmodtam.
Valami régi regény elkoszlott lapjain,
Mint napnak vándora lassan, égve haladtam,
A távolban némi árnyék vibrált, és alatta
Rövid kézírás: jó irányba haladtam.
Négy lángot láttam.
Komoran égtek az éjben,
Igyekezvén áttörni a sötétséget,
Mely Isten ege alatt
A kisded születését jelölte.
Találkoztam önmagammal,
Valami haldokló világ
Semmibe vesző peremén.
S én csak álltam.
Szívedre ül az olcsó sör,
Lelkedbe fészkel egy bolond madár,
S alattad a világ vödör,
Fejed szédül, s nincs már határ.
A körúton álltam éppen,
S jött felém a villamos,
Kaptam én, de nem kértem,
Hát nem volt virágillatos.
Haldokló, sápatag csillagként,
Mondd el, mi esélyem lehet?
Egy halódó világ peremén
Magamba zárlak benneteket.