Hangyási Mihály
Aligha röppen fel
Lágy mosoly ajkamon,
Hisz egy tétova gondolat
Majd messze repít.
Mesterséges szerelem,
Műanyag öröm a házban,
Embertelen emberek mindenhol,
Feszít az élet, taszít a kín.
Ha lehull az utolsó konfetti,
S lassan kifakul minden műmosoly...
Falakon kúszó fájdalom a girland,
Szél sodorta újság a szőnyeg,
Eső mosta pad minden komfort,
Itt senki nem kapcsol villanyt.
Kéne egy szál virág,
kéne egy szerelem,
kéne egy ölelés,
csók ül a szemeden,
kéne egy jó film is,
kéne egy jó zene...
üres ez az ablak,
kimúlt, korhadó, málló keret,
s a szél ahogy átfütyül rajta,
saját hangjába beleszeret.
Őszi reggelbe mártom kekszemet: ízlelem
s gőzölgő kávém lágy sötétjében
önmagam meglelem.
Békésen verzió
Csendes lefolyású ez,
Nem hangos, csak csordogál...
öreg monitor vibráló fényén
kékes szoba, szürkés gondolat,
pár mondat az élet szegélyén,
nekem már csak meleg sör maradt.
Lassan eljutok oda, hogy a gondolat
Halott gondolatokat szül,
S mi egykor virágzó eszme volt,
Rothadó magzatként egy üres kádban ül.
Helló-helló, ősz!
Te régi, jó barát!
Ezerszínű világ,
Felém int a nagykabát.
Reggelek.
Ébred az elme, támad a fény,
S a dionüszoszi álmok elvonulnak.
Aszpirin, fogmosás, párás ablakok.
Szomorú, esőverte házfalon üzenet:
Nem, már soha többé nem lehetek veled.
Feltörte lábamat vascipőm,
Melyet a sors reám adott,
Haszontalanná lett minden szó,
Mert a minden is elmondatott.