Hangyási Mihály
Oly mezsgyén járok, melyet
egykor belengett a szabadság szele.
Mélyet sóhajtva, komoran jártam ez utat.
Túlontúl hosszú volt, netán fájdalmasan rövid
A rím, az a vers, mely hozzám szólt vagy hozzá,
És te, aki gitárjával új világot adtál,
Csendes félmosollyal szemlélted a reggelt.
Álmok kis házának tűzarcú tetején,
göröngyös patakok csillámló fedelén,
csillogó fűszálak hajlongó derekán
összebújtunk, két megfáradt veterán.
Inna... ajka cserepes.
Enne... ha lenne étele.
Élne... ha lenne ereje.
Félne... ha lenne hite.
Elfog valami szorongás,
Ha mostanság utcára lépek,
A kihűlt aszfalton árnyékok,
Rettegő álomképek.
Minden rendben,
A szívem vérzik, de kacagok,
Nem fáj semmi,
Hazudom, mert hazudni akarok,
S szól a dal feléd,
Adhatok, szívem repes...
A gyermeknap margójára
Ünnepel... vagyis túlél.
Érted, amit most látsz?
Cserepes ajkain félszeg mosoly,
Ujjai között halott föld pereg.
Valami kiégett kényszerképzet mentén haladva
Versenyzek én a korral és a kórral.
Üres lelkemen repedés,
Gerincemből halk recsegés...
Dühös akkordokban bújó
Még dühösebb szavak,
Reccsenő színpad mélyéről
Hangok burjánzanak.
Hideg és szürke,
Betonfalra írt érzelem,
Aszfalton rajzolt szerelem,
Csak a könny fürge.