Hangyási Mihály
Egy pohár bor, egy korty élet
más nem, csak a száraz könny maradt,
az autód kürtje nyári estén,
egy farmer, mely középen szakadt.
Szabadság vagy szerelem
Az érzés valahol rabság,
Hol a lélek és a szív harca
Néha feszegeti a határokat,
S lesz belőle fájdalommal teli félmondat
Egy esős szombaton.
Halkan cseppenő kávé vagyok,
Fekete lélekkel telt, keserű könny.
Mint halálraítélt az utolsó cigarettát,
Úgy szívom magamba Adyt és Kafkát...
Egy félig sült lepény az élet,
Pár könnycsepp, kosz és törmelék.
Félve érintem meg orcád,
tán reszketsz? Tán reszketsz...
Tán reszketek.
A tél hidege arcodra fagyott,
s leheleted, mely máskor tavaszi fuvallat,
most afféle jégisten szusszanása
halódó nászunk lassan kihunyó fénylenyomatán.
Próbállak megérteni,
S bár ajkaid mozognak,
A szó, a hang nem jut el hozzám,
Világom kapui immár bezáródtak.
Forró kávé cseppen sós könny helyett,
A csók hajnali páraként folyik...
Kátyja sírján a tavaszi nap
Csendben elmereng,
Kátyja élt és meghalt,
Hiánya békés szonett egy hajnalon.
Halld meg hát a nyarat, jóbarát,
Amott épp egy rigó magyaráz,
Napillatú parkok hűsében
Aprócska kétéves kacarász.
Radnóti egykor ilyet írt:
"Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek."
Folytatom, mert én így látom:
Végén csak elsárgult fotókon pár emlék,
Ennyi jut a fáradt szemeknek.
Néha összefolyik bennem a csönd,
Mint kórház folyosóján az utolsó sóhaj,
Hogy majd sziromként hulljak alá,
S legyek állhatatos és szelíd.