Hangyási Mihály
Volt ott az az illat,
Fahéjas meg mákos,
Felcsendült egy dal is,
Csengettyűs, bűbájos.
Valami kegy folytán én apa lehettem,
Felsírt a gyermekem, kacagott a lélek...
Fájdalmas a valóság,
Ahogy távolodik az otthon,
Távolodnak a biztató szavak,
Hagyják, hogy új Radnótik álmodozzanak.
"Ég a gyertya ég
El ne aludjék..."
A fény szent, Istentől áldott,
Mögötte az ember hazug, penészes, vásott.
Holló-holló, lassan bomló,
Őszelőben szárnyat bontó,
Időhurok, jeges burok,
Tolla szénfekete szurok.
Fájó gyomorral nyelem a keserűt.
Zaj, zacc, placc.
A placcon lányok, autók zaja és kacaj,
Kacajba fulladt kacatok és Kovácsné.
Szótlan figyellek immár téged,
lelkem mélyén megbúvó gyermeki szeretet.
A héten nem fukarkodtam a magánnyal,
Nagy tállal zabáltam,
S közben két pohár elmúlás is lecsúszott.
Kopott ablakomba halott madár fészkelt,
Egyszer volt gyermekek kacaja kövezte járdám.
Nem feltétlenül embernek való.
Hideg bilincs, eres kezek.
Nyers szavak.
Suttogás.
Valami rég kopog az ablakom alatt,
Csak nem a hűs eső jelez most énnekem?
Vagy egy vándor koldus emberséget kérve?
Vagy csak a képzelet játszik most velem?
Egy szeptemberi délután margójára Dublinban
Dublinban ért az ősz,
Valahol az Abbey Street árnyékában.
Szeptember végi smaragdzöld emberek mindenhol,
S a remény az utcákon esővízbe vegyült.
A Blahán korog a gyomor,
Horror a nyomor a Blahán.