Haluska Henriette
Te vagy az én szerelmem,
te vagy, akit kértem,
te vagy az, kit ölelnék,
ha meghalnék is, érzem.
Álarcaim rémséges álarcok,
életem naplóját lapozva kutatok,
hátha kiderül a napvilág...
Esendő kisgyermek vagyok,
tavaszt várok, s tűzbe futok...
Sántán és bénán
és vakon kiáltok,
feléd, te Élet:
mondd, milyen legyek?
Ki vagyok én neked,
amikor derengő hajnalokon
kiürült szívvel,
kifakult testtel
fekszel magad mellett?
Ha majd újra magányos cédrus leszek,
(mert edző-pandúr az élet),
bár nem akarnám, hisz megízleltelek,
nélküled majd mihez kezdek?
Mennem kell, ugye, érzed,
elültek már a küzdelmek,
s nem vagyunk már...
Mondjam-e el,
vagy csak
éljem-e szépen
az életemet,
mi néha csak szégyen
vagy vak rohanás...