Haluska Henriette
Fátyol gyűlik,
koromfényű éj,
selymes fű zenél.
A napot elvonszolta
a horizont hatalma,
s árnyékkal kínál
a sötét felleg tornya.
Szomjú tengerekben reszketve fürödtem,
vízbő sóshajak lehelték széllé ingem,
s benőtt ezüst leveleivel a félelem.
Lassan elhalódik
minden rejtett kincsem,
részeire foszlik a felhő,
mit életként neked éltem.
Utam köldökzsinór,
szempillám japán legyező,
szájam kékes méreg.
Kezem kampósbot,
testem sárga vászna
bőröm festett címere.
Valahol kék tengereken
kellene rég susognom már
vesszőzve, fájva a vízen...
Utam végén egy templom áll,
visszhangja, csöndje keserű,
átlátszó a homály,
az oltárpillangó körbejár.
A holduszályos ég
jó éjt fújt már rég,
ráhajolok versemre,
mi villanásnyi szép.
Tűzzománcból kilépdelve
kacagnak a gyermekek,
gödrömből, selymes földemből
csókot hintek, fényeset...
Álmodj, húsom,
holdas énekem,
két karodból
búcsút int most
szörnyű életem!
Nemrég még itt ült
szeles-legyes ifjúkorom,
most olcsó primadonna fájdalom
leng papírmasé arcomon.
Kiürült a Világ,
csak mi ülünk itt nekibúsulva,
fejünk fölé egy pókot kívánva,
melyet úgy utáltunk
s a pokolra kívántunk,
erre lement az egész Világ a pokolra,
csak mi ülünk itt nekibúsulva...