Haluska Henriette
Mindig így kellene,
tisztítótűzként
vetni magunkat
az emberekre,
minden tettünk,
szemünk, kezünk...
Arcok, szemek hívják a hajnalt,
mi lehet, el se jön,
hegyek takarják a Napot,
mi lehet, fel se jön.
Tudom, hol jártál,
naptól veres
kertjeidbe indultál,
tudom, merre jártál...
Szívem álmokkal bebalzsamozott
Szívem álmokkal bebalzsamozott,
veszem foltos tarisznyám, és vándorolok
elhagyott réten, mi letapodt hegy már,
s szó nélkül kerül el a halál.
Megint mindenütt sötét van,
ezt adta a hangulat,
becses beggyel fogadom,
kábultan, ámulva
ágyamba ájulok,
ringat a tudatom,
lebeg szitakalapom,
szárnyam felett mosolyog...
Süllyedtem rég varázsos éjbe,
s maradt belőlem kevés testi avar,
most elvonulok - sápadt emberzivatar -...
Szemed újra vádol,
s szemem előtt fátyol,
talán ki is lépek
e szörnyű éjszakából...
A te szemed feketeségébe tértem aludni,
átléptem egy szem birodalmába,
hogy folytonos befelé repülésem után...
Csönd mázolódik bőrömön,
hamarosan átsugárzom
mellőzött dimenziómba,
ahol csoroghatok,
néha üdvözülhetek,
áttelepített fasoromba
surranhatok megrakodva
keresztekkel...