Hajósi Áron
Hegynek felfelé, rögökön, köveken botladozva
a szűk ösvényen csattant néhány ág a pofámba...
Aranyad legyen a szívedben élő, sugárzó remény,
Tömjéned elmédből áramló, jótékony szavad...
Nincs új a napalm alatt,
Pusztít házat, falut, nemzetet,
Aggot, fénykorát élőt és éppen most nemzetteket.
Ki magas lóra szállva úgy hiszi, ő maga kimagasló,
Más szemében nemhogy kiválóság lenne, de inkább maga a ló!
Örömhírrel a zsebemben,
Életigennel a fülem mögött;
Reménnyel a hónom alatt,
Hűséggel a vállamon...
Amikor szagolod vaskos emberállat szagát,
Amikor kétely övezi minden egyes szavát...
Mi minden lettem egyszerre és mégis semmi vagyok,
Nem tudok én soha semmit, mégis mindent tudok.
Átszállók szállnak fel a megállóhelyen,
Meghányják, megvetik az állóhelyet.