Hajdu Mária
Árnyék kúszik csupasz falon,
fal tövében szeméthalom,
halott meggyfa az udvaron,
szél jár a törött ablakon.
Mikor a kelő Nap simogatja arcom,
ébredés után az első gondolatom:
bárcsak a nyugvó Hold ölelésünk látná!...
Már körülvett és betakart a csend,
mély ráncokat vésett bőrömbe.
Nem voltam semlent, nem voltam sem fent,
lelkemet testem zárta börtönbe.
Még ölembe hajthatod fejed,
és ha kell, sírhatsz a vállamon.
Nem küzdöttem, nem harcoltam
betegágyamon félholtan.
Halál járt a hideg télben,
új tavaszt már nem reméltem!
Hiába ölelt a nyár tüze,
égett pirosra minden levél,
és hiába volt a zöld üde!
Levél leng az ághegyen,
Oldódik a kapcsolat,
Mikor dombon és hegyen
Beáll az őszhangulat.
Két patak, ha egybeszalad,
eggyé válva együtt halad.
Együtt szalad, és az élet
szét nem választhatja őket.
Mintha átok ülne rajtam,
hallgatnak a szavak!
Mintha elbújt volna mind
mázsás kövek alatt.
Lehalkult köröttünk a világ,
már nem szólnak harsány hangjai.
Némán szétszóródtak a szélben
a boldogság rózsaszirmai.
verses mese
Volt egy falu határszélen,
nem is szélen, a mezsgyében.
Nem tartozott sehová,
nem magyar volt, se román.
Ha keresnéd, se találod,
hallgasd meg, majd megcsodálod.
Állt az asztalomon pohár vörösborom
magányban, egyedül. Ni! Egy légy hegedül
poharam szélén, ki egyedül lévén
szólítja a legyet: Igyál gyorsan egyet!