Hajdrik József
Emeld tekinteted az ég felé,
Így a rejtély titoktalanná lesz.
Míg a lelkemnek angyala zenél,
Érettem egy kis sirály dala zeng.
Széllel szemben száll a szerelem szép szava.
Ezt dúdolja száz díszpinty meg a kis fecskék.
Virágillat között válogat, ki balga,
Fehér szín, liliom az álomról mesél.
Hiányod éget, mióta nem vagy,
Tűnő álmomban kezed szorítom.
Érzem, a tiéd hirtelen megfagy,
Megperzselt lelkem ezzel gyógyítod.
Nyűgös percek, kényes órák
Tüll pókhálót fonnak reánk.
Bogárlétünk fogva tartják,
Ettől gondunk lassan elszáll.
Hold fényéből szült meg anyám,
Csillagbölcsőben ringatott,
Nap lángja volt édesapám,
Mikor felnőttem, itt hagyott!
Késő van! A Hold nem akar nyugodni,
Nap sem kel korábban, mint ahogyan én.
Csak a bús bagoly szokott rám huhogni
A romtemplom tornyáról, ahol ma él.
Szeretnék oly ékes verset írni,
Amitől a lelkek megnyugszanak.
Az emberek elkezdenek hinni,
És a nők örömkönnyet hullatnak.
Álomként röppentél szempilláim alá,
Szavadnak rejtélye titokkal itatott...
Tétlenül nézem a felröppenő időt,
Csendben hallgatom a múló percek hangját.
Árnyékom örök színű repkényen időz...
Anyám, ugye, tudtad, mi lesz velem,
Ha szemeimből múlik a csillogás?
Mikor vihar tépdesi vén testem,
Nem hallasz mást, csak lelkem vad sikolyát.
Irgalom hegyéről csorog a bántalom,
Kevés a szó, hol van az értelem?
Senkiben nincs se bú, se szánalom.
Nyüszít szívemben a valódi képzelet.
Föld arcára hull a sárga levél,
Tar ágon egy csíz siratja magát.
Avar fedi a lepottyant termést,
Magjában az élet, titkos talány.
mind elmentek a régi nagyok
engem a kicsit az Úr itt hagyott
számon kérni a jelent jövőt
a készre írott eljövendőt
Egy angyal ült az ágyam szélére,
Mikor a remény végképp veszni látszott...
Megérteném, ha kiégtem volna,
bár még nemrég kaptam izzó lángra!
Tüzet képeztem szavakból - szódra,
s leszek vulkánból buggyanó láva.