Haász Irén
Elindulnak a zöldhasú fák,
meghajlott törzzsel menetelnek.
Roskasztó terhű évek súlyát,
por lepte álmokat cipelnek.
Hegyoldalról néztem a látomást,
a várost, amely nem volt messze már.
Téli nap. "Roskad a kásás hó"
marja a szórt piszoksárgás só.
Utolsó bejegyzett kikötője
egy öregotthon volt. A kapu őre
nem emlékszik tán vitorlájára,
melynek szárnyai köntösként dagadtak
a folyosón átfutó keresztszélben,
de más még emlékszik rá, mindenképpen,
ki itt futott zátonyra, itt lelt dokkra,
akár idekormányozta magát...
Én megírtam egy sötét délutánon,
mert szürke gyöngyök hulltak az úton,
kopogó cseppjeik a szürke fákon
bizonyossá tették bennem, tudom
Ólmos ősz ködében szívem vérzik,
régi törköly mézes mérge éget.
Álmaimban szépség szomja érzik,
felhörpinteném a messzeséget
Nem kell apropó, alkalom
elmélázni a kispadon,
alvó emlékekkel telik
a kert, tűnődnék reggelig,
egy emberöltőt visszaszáll
a gondolat. Utolsó nyár...
Valami barna, nagy madár
hajnalonként a kertbe jár,
madárdal retten, tollpihék
hullnak körötte szerteszét.
Az ostorlámpa-fény lecsorog,
hervad a Nyár alatta.
Még bő szoknyában ott kuporog,
de háta hideg fémnek feszül,
szíveket koldul a marka.
Mint felszálló füst verőfényes égen,
ittléte leheletnyi.
Már a slusszkulcsot forgatja kezében,
és el kell őt engedni,
bár füstbe menni, romba dőlni hagyja
eltervezett világod,
a hólé-nedves burkolatra fagyva
majd lábnyomát se látod.
Kinyitott a virágboltos.
Üzlet elé kipakolt,
száz virág üde színfoltot
hozva lágyan illatolt.
Festett egem hasad. Kiált a fa
födém, a pozdorjalemezzé gyűrt.
Recseg, kívülről elkapta a fagy,
bent a meleg. Kettő közé került.
Ha kemény volnál, mint a kő,
hideg lennél, nem éltető,
talán több biztonságot adnál
homoknál, tollnál, izzó vasnál.
Megjöttél hát. Piszkosfehér
és gyér havat pakolt e tél
kis öklödbe, újszülötte
időnknek, mely vénséges vén.