H Szabolcs
Drága, jó barát!
Most fogod először kezedben tollad,
Már töröd is a fejed,
Hogy műved hogyan faragjad.
Életünk során
Oly sok nyomot hagyunk,
Amikor mások életében
Gyakran ott vagyunk.
Napsütötte reggel, s újra emlékszel,
Egy régi szép emléket most felidézel.
Nyugodalmas az otthon,
Semmivel sincs baj,
Egyszer dörömbölnek,
Majd jön vele egy ricsaj.
Másik étel,
Melyet gyakran eszünk,
S ha úgy tartja kedvünk,
Elő is veszünk.
Elhangzott tegnap,
Mi lesz a mai ebéd.
Van, ami jobban ízlene,
De ma ez is elég.
Milyen öröm, mikor a kezünkben fénylik,
De hogy ez hatalmat ad, egy véletlen tévhit.
Egy villámcsapás a lélekbe,
S az végigfut a testen.
Oly sötét az magamban,
Hogy feketére festem.
Keserves kín,
Mely érinti lelkünk bugyrát,
De nem lehet feledni
A lány illatát.
Valamikor ismertél,
Valamikor kedveltél,
Valamikor öleltél,
S valamikor szerettél.
Apró kis fadarab, melyet eldobott gazdája,
Hontalan minden reggele és éjszakája.
Sokan fognak kezükbe ily apró fát,
S faragni kezdik belőle lelkük egy tárgyát.
Himbálózik a végtelen, ringat, bár élettelen,
Ez kell a népnek? Mely rövid félelem és szerelem?
De elmerül a tengeren a hűtlenség s bizalom,
A tenyeremben átírt minden jóslatom.
Drága kedves!
S minden jó barát!
Tanácsom néktek,
Ne játszd a fájdalom dalát.
Ím, itt van
Az a piciny szív,
Ami még nem szólít,
De már érzem, hív.