H Szabolcs
Egy villámcsapás a lélekbe,
S az végigfut a testen.
Oly sötét az magamban,
Hogy feketére festem.
Keserves kín,
Mely érinti lelkünk bugyrát,
De nem lehet feledni
A lány illatát.
Valamikor ismertél,
Valamikor kedveltél,
Valamikor öleltél,
S valamikor szerettél.
Apró kis fadarab, melyet eldobott gazdája,
Hontalan minden reggele és éjszakája.
Sokan fognak kezükbe ily apró fát,
S faragni kezdik belőle lelkük egy tárgyát.
Himbálózik a végtelen, ringat, bár élettelen,
Ez kell a népnek? Mely rövid félelem és szerelem?
De elmerül a tengeren a hűtlenség s bizalom,
A tenyeremben átírt minden jóslatom.
Drága kedves!
S minden jó barát!
Tanácsom néktek,
Ne játszd a fájdalom dalát.
Ím, itt van
Az a piciny szív,
Ami még nem szólít,
De már érzem, hív.
Mikor még
Ismertük a másikat,
Jókat beszélgettünk,
És sétáltunk nagyokat.
Jaj! Te lány! Te tündér!
Jer, ide!
Hadd nézzek közelről
Szép szemeidbe.
Édes drágaság,
Újra itt állok,
Határod közelében,
Oly nagyon
Közel vagyok már,
Hogy falad érintem.
Kedvenc dzsungelem szélén
Lelem újra utam,
Tekingetek fel s alá,
Majd elbambultam.
Mennyi szerelem hullámzik tengernek felszínén?
De mennyi szerelem nyugszik annak fenekén.