H Szabolcs
Völgynek alján medence fekszik,
Körülötte pedig a nagy erdő nyugszik.
A víz tiszta, arrafelé megyek,
Egyfolytában szemem rámered.
Itt kopog a tavasz
Ablakom párkányán,
A Nap is felébredt már
Álmaim párnáján.
Járom a dzsungelt széltében és hosszában,
Fütyörészve boldogan és nagyon vidáman.
Égig érő épület,
Folyik benn a munka.
Hiába világhírű,
Nincsen néki múltja.
Reggeli napsütésben megcsillan az utca,
Mintha ő maga is a takaróból kibújna.
Hullámzó víztömeg felszínén elveszek.
Evezek, csak evezek és csónakomból kilesek.
Messze-messze megyek a városnak zajától,
Hogy érintetlent lássak az égnek havából.
Kimegyek a rétre, hol tegnap már olvadt a fű,
Imádom, mikor nyírva van, az oly gyönyörű.
Síkvölgy felé domb, majd lejtő,
Erdő terül, észveszejtő.
Kanyargós úton jobb és balra,
Kicsit kátyús, kicsit tarka.
Eltelt néhány év,
Mióta ismerjük egymást,
Tanultunk a másiktól
Bőven egyet s mást.
Mikor Mesteremnél megjelenek,
Jó sokáig csak nevetek.
Viccre vicc jön, szóra szó,
Ez aztán a marasztaló.
Nem tudom pontosan,
Hány rímet használtam fel;
És nem tudom pontosan,
Hány szót gépeltem el.
Kerületem lámpái alatt este
Halkan kísér a köd,
A szikrázó fény mégis
Szívembe költözött.