H. Lakatos Margit
Január van, szél sem lebben,
hó sem hullik úgy, mint régen.
Alig fagyott be a tó,
korcsolyázni nem való.
Eljött az éj
rám borítva fekete fátylát.
Mintha tudta volna, hogy
bánatom határtalan.
Levegőt szűrök és oxigént termelek,
Koronám ékei sötétzöld levelek.
Pillanat az életünk,
pillanat, míg élhetünk.
Sokszor rossz útra tévedünk,
vagy épp a jövőbe kémlelünk,
boldog álmokból ébredünk,
vagy épp a múltba mélyedünk,
utunkon eltévedhetünk,
de mindent átvészelhetünk...
A halálhajó
Hableány a Duna vizén
burkolózva halk zenében
vígan szeli a habokat
ringatózva csendes éjben.
mókusok a fákon
madarak az ágon
a távolban fűrészek hangja szól
Sárguló levelek
libbennek a fényben,
lágy táncot lejtenek
őszi napsütésben.
Hatvan fölött vagyunk, elszálltak az évek.
Gondolatunk gyakran a régmúltba téved.
Megszülettem, hogy egy holttal
több legyen e Földön.
Kérdés, hogy a köztes időt
vajon hogyan töltöm?
Faluban él a mamám,
vele él a nagyapám,
velük él egy állatkert,
nekik ez az édenkert.
csillogó fényköd szállt a szívemre
"szerelemhályog" nőtt a szememre
nem látok mást csak téged
hófehér tájak és
hófehér dallamok
odafenn az égen
hófehér csillagok...
...torkomban a keserűség fojtogat,
ezért most hagyjatok sírni!