H. Gábor Erzsébet
Az őszi fák alatt egy szürke pad lapul,
az évek vasfogát csak tűri szótlanul,
a támla megfakult, a szú kikezdte már,
a deszkán megpihen egy éltes gerlepár.
Ha megcsap az elmúlás hűs szele,
s jéghideg karjával körbefon,
félelmed burokba rejtene,
az érzés didergő mélyre nyom.
Csendes igéket mormol az ajkam,
szunnyad az ágyon a lágy takaró,
rekken a hőség, nincs ruha rajtam,
száraz a kertben a rózsakaró.
Emlékszem, fülledt nyári nap volt.
Alkonylott már. A sárga ég
tavába, mint egy éji vakfolt,
beolvadt rég a bálna-kék.
A fák között a fény rezeg,
nesztelen csendben érkezett,
akár a szél, ha átoson
lopva az alvó városon.
Amikor még gyermek voltam,
elringattál két karodban,
biztos helyem volt az nékem,
meleg tollú, puha fészkem.
Tépázott farmer, sportcsuka,
menő a drága rongyruha,
pólóban jársz csak, nincs inged,
csillog a fényes "pirszinged".
Az én anyám a Napból vétetett,
a fénye átragyogta lényemet.
A két szemében csillag vert tanyát,
oly áhítattal ittam szép szavát.
Jázmin illatú reggelen
játszik a fény az ablakon,
s míg téged nézlek, kedvesem,
percünk örökre elteszem -
ölelni vágyna két karom!
Olykor eltűnődöm, mitől vagyok boldog?
Attól talán, hogy ily szép ruhákat hordok,
vagy a sminkem, ami örömöt ad nékem?
Vajon mi a titka? - elmerengve kérdem.
Ahogy nézlek, gyermekem,
könnyeimet nyeldesem,
s felrémlik egy szép emlék,
mintha te most én lennék
Ha kinyitod majd a két szemed,
s meglátod lázrózsás arcomat,
mosolyom akkor is úgy fogadd,
akár egy áldást, mi mély sebet
gyógyít, és szeretni visszahív -
megtelik csordultig így a szív,
s két szemed ragyog majd újra rám,
akár a napfény a hegy fokán.
Mielőtt elindulsz, csókolj meg, kedves -
ki tudja, újra látsz-e még,
lesz-e még időd, hogy álmokat kergess,
s lesz-e még ilyen kék az ég?
Örök múzsád lettem néked,
álmaidnak szárnyas lova,
lelki mannád, eleséged,
féltő, égi feleséged -
követnélek akárhova!
...- Azért, mert kerestem édes jó anyámat.
Lefagyott a lábam, oly sokat kerestem,
amíg végre égi otthonára leltem.