H. Gábor Erzsébet
Egy égi szempár mindig elkísér,
mióta gazdag sors-utamat járom,
jól tudom már, hogy egy nap mennyit ér,
az éj után a reggelt áldva várom.
Emlékszem tisztán: gyermeki fejjel
illatos csókkal keltett a reggel.
Annyira jó volt! - belém ivódott.
Senki, csak én meg nagyanyám volt ott.
Naponta vívom a kemény csatám,
gyermekké lett az én szegény anyám,
nemcsak a teste, mindene gyermek,
óráknak tűnnek olykor a percek
Drága napom, ékességem,
nem ragyogsz már úgy, mint régen,
szemed fénye tompa, bágyadt,
ifjú orcád egyre sápad.
A Hold egy felhő hátán lustán elterül,
az ódon ház falára sárga fény vetül,
az égen százezernyi apró lámpa ég,
s ragyog, mint hölgy nyakán a drága gyöngynyakék.
Rúnákat vésnek vágyaid
nyomokat hagyva lelkeden,
haldoklik benned már a hit,
reményfád szárad, nem terem.
Úgy nézel rám most is, mintha ifjú lennék,
szíveddel látsz engem, nem a két szemeddel,
pedig szépségem már foszló, ködös emlék,
tovaröppen minden, megvénül az ember.
Ha szépre vágysz, hát teremtsd meg a szépet,
és soha ne várj másoktól csodát,
hogy mi az érték, megtanít az élet,
ha feléd sújtja éles ostorát.
Bajt hozott ránk az új tavasz,
félelmet, karcos bánatot -
hol vagytok, drága tárt karok?
Öröm helyett a bú havaz.
Megéltem sok-sok bánatot,
szenvedtem lelki kínpadon,
létemnek pokla áthatott,
amit az Isten rám szabott,
nem volt az más, csak fájdalom.
Évek terhe nyomja vállam,
nem éhezem, sose fáztam,
ezer éve te vagy nékem
takaróm és eleségem.
Elindultam némán feloldozást kérni,
bűnöm nyomta vállam - terhe elég régi,
feltörte a málha, alig bírtam vinni,
talán megbocsátasz! - úgy akartam hinni!
Madárka lett az én anyám,
görnyedten gubbaszt óraszám,
kezét kulcsolva csendben ül,
gondjába mélán elmerül.
Ősz szele tombol, sárga avart fú,
roskatag ágon reszket a varjú,
tépett a tolla, fázik az árva,
Istenek könnye hullik reája.
Hat éve lesz, hogy elmentél, apám!
Nehezen nyílik szóra most a szám,
nézem a képed, arcodon mosoly,
odakinn méla, őszi ködgomoly