H. Gábor Erzsébet
Ködben a távol, nem látszik tisztán,
apró madárka gubbaszt a szilfán,
hervad a rózsa, hullik a szirma,
csendes imám a lelkemre ír ma.
Ha majd a földön béke lesz,
s az éjszakákon csend honol,
imába fonva két kezed,
a hála fátyla rád omol.
Verset festek szép szavakkal,
tollam kecses mozdulattal
lejti táncát, gyúl a papír,
arcom dísze rózsa-nappír.
Álmomban látlak még, anyám;
fátyolos ködben szállsz felém,
lebegsz a kéklő ég taván,
s megállsz egy felhő szegletén.
Lelkemben trillázó szólamok.
Ragyog a hold és a csillagok,
s úgy szórják fényüket szerteszét,
ahogy a nagyanyám szép mesét
hintett rám azért, hogy álmaim
messzire szálljanak szárnyain.
Kellenél, anyukám, most nagyon,
nehéz a teher a vállamon,
bánatom, mondd, kinek sírjam el,
hogyha kit szerettem, nem felel?
Kacsint a nap, és a március,
akár a kőgazdag Dárius,
úgy szórja kincseit, s mintha ma
szivárványszínekkel játszana;
rózsaszín szirmokat szór felém,
s levelet bont ki a fák hegyén.
Uram, a mennyekben! Térdelünk előtted -
ne vedd el, kérlek, a hitünket, erőnket,
add, hogy a reményünk életre sarkalljon,
s bennünk az akarat acélos maradjon!
Hogyha elhagy majd a legutolsó sóhaj,
búcsúzz tőlem kedves, csendes, szelíd szóval,
vagy csak vén kezeddel simítsd végig testem,
s öleld át a szívem, mellyel úgy szerettem.
Úgy suhant el ez a hetven év,
akár a szellő a fák fölött.
Éreztem végig a sors kegyét...
Ó, vajon szívemben lesz-e még
vadtüzű lobogás, lángvörös
Arcodon vöröslő pír ragyog.
Tudod, hogy nem tarthat már soká;
megtalál s elhalkul szép dalod,
bújhatsz te előle bárhová
Karácsonyi kalácskodás (Kinyuvadásig)
Este van, este van, nincs a fának lombja,
görcs állt egy órája mind a két karomba,
görcs állt a nyakamba, görcs állt a lábamba,
pedig e nyavalya igazán várhatna!
Karmazsinöledben öreg ősz,
létem ma ringatva elidőz.
Vállamra hullik egy falevél,
tenyerem öblébe belefér
Körülvesz minket annyi minden,
s valódi köztük szinte nincsen.
Hamis a szó, a dal, a játék,
gyanúba fúl, ha jó a szándék