György Emőke
Felettem ég-kék szín, alattam fű-zöld,
Ölében ringat az édes anyaföld.
A fű páráll, mint langyos, házi kenyér...
Begombollak magamba, hogy kigombolkozhass bennem.
Ha kigondolsz, én rád gondolok.
Beléd nézek, hogy lássam, hogy nézel ki.
Beszólok, hogy kimondd végre!
"Valaki jár a fák hegyén..."
Aki már fentről mosolyog,
a mennyország örök egén.
Lehet, hogy teste már halott,
de verseiben tovább él,
amit ránk örökül itt hagyott.
Égi dalt zengtek fanfáron,
Mikor megszülettél, Áron.
Közénk jöttél minden áron,
Megvédünk mi bármi áron!
Halk fohászokat hiába mantrázok,
Kendőzetlen vágyak fáznak a szélben,
Csak csend van, választ sehol sem találok,
Némán kiáltok nappal, sírok éjben.
Egyik én nem tudja, mit csinál a másik,
Fellép a (z)űr az agyban, ami bezavar.
A képzeletem velem bolondot játszik,
Mert amit én akarok, agyam nem akar.
Korán reggel trágyát hány,
A pajtában csárdást jár.
Becézi a tehenet,
Ki cserébe ad tejet.
Könyv és füzet: "alko-táska",
benne sok kis alkotáska!
Agyból indult elmélkedés,
szójáték és ötletelés.
Mikor azt mondtad, hogy - viszlát!
Villám futott szívemen át.
Viszlát, viszlát - hangzott újra,
Elmentél a hosszú útra...
Oly jó évet, mint ami volt,
Becsületen ne essen folt.
Az ember ne legyen önző,
Szava legyen csak ösztönző.
Randi helyett ő szkájpol,
Csók helyett inkább lájkol.
Ölelés helyett megbök,
De csak kedvencnek jelöl.