Györe Zoltánné
Fáradt dajka még a Nap,
puha fűben fektet árnyakat.
Földanya mosolyog újra,
nőnapra virágát nyújtja.
Ne fuss, idő, míg ezt írom is.
Sok esztendőm repült el tőlem is.
A múlt csak pont lehet bennem,
így kell veszendőbe mennem.
Verítékből folyva oly kemény az út,
tele reményekkel néha sivatagra jut.
Hosszú évsor, nehéz az élet iskolája,
dologban haszontalan csak bukdácsolva járja.
Van itt leány, fiú, szőke, barna,
kinek arcát maszk takarja.
Virágárus virágai közt képzelet,
mint boldog pillangó, repkedhet.
Ezüst eső, arany ablakok,
az égből egy csillag leragyog.
Vége fele jár most a december,
magába száll minden rendes ember.
Nyújtózik az erdő,
ölelő karja megnő.
Csillagok fényét szakítja,
karácsonyt szívébe borítja.
Az égi angyalok harangok bronzát
népek haldokló gondjával kongják.
Ránk tükrözi gyenge, sápadt fényét,
oltárra teszi reszkető mécsét.
Szelíd esti fény ragyog a fákra,
lehelet ábráin keserű a pára.
Ránk hunyorognak az égi fények,
a gyertyák most is csonkig égnek.
Oly szép ez az őszi reggel,
én csodálnám egész nap türelemmel.
Ahogy fa bont hulló koronát,
míg pörgő levelet tapos a láb.
Fáradt már az este
a kihűlt éjbe esve.
Agyam görcsös ágain ül meg a képzelet,
dús lombján a mondat rég elveszett.
Lihegve futnak versenyt év az évvel,
szaladásban ősz után tél jön nagy hévvel.
Életemen gyenge szálon régi álmot szőnek,
napról napra köt hurkot a jövőnek.
Nyöszörgő ajtó a falakon visszaüt,
kongó boltívek alól távolodik mindenütt.
Ablakon a Nap benyújtja arany kezét,
könyvoszlopon sugárban ontja szét.
Úgy lopva jött az idő futárja,
hogy néha visszatérve elém tárja.
Körülvesznek antik látomások,
könnyű lengését nem látják mások.
Ebben a városban, ahol
otthonod volt valahol.
Ott az út már érvénytelen,
szembekötősdit játszik a múlt s jelen.
Pattan a rügy, szirmot bont a faág,
anyák napján mégis rám tör a szomorúság.
Márványlapon kővirág a sírodon,
hozzád indulok ezen a szép napon.