Gyarmati Kata
Májusi napfény zöldül a repkény.
Csillan a harmat száz színű lepkén.
Rózsa kibomlik, illata csábít,
langyos a szellő, sóhaja szárít.
Áprilisunknak vicces a kedve,
hótakarókat visz fel a hegyre.
Jégcserepekbe tölti a földet,
sápad a kis mag, mit beleültet.
Nyílik az ajtó, nézd, ki a vendég.
Nap sugarából ő szövi kelméd.
Nőkről-férfiaknak
Hosszúra hagyja a körmét,
csábosan hordja cipőjét.
Szép haja omlik a vállán,
rúzsa vöröslik az ajkán.
Elmúlás
Ott van a Napban! Szálldos a széllel.
Angyali csókját hinti ma széjjel.
Pezsdül a vérem, itt a tavasz,
enyhe a lég, a rét se havas.
Tó jege eltűnt, Nap odalát,
ébred a parton, suttog a nád.
Rád tör az új év, durran a pezsgő,
volt, ami elmúlt, már csupa jó jő.
Folydogál a kis patak,
kunkorodó kék szalag.
Békát hord a tenyerén,
halat ölel kebelén.
Tél szeme csukva, alszik az évszak,
lágy, puha földben ébred a kis mag.
Fák tetejére csusszan a napfény,
rügy köze pattan, nem csípi most dér.
Zúzmarába forgatta a tél az őszi kertet,
rózsaszirom összefagyott, öröklétbe dermedt.
Tényleg elengednélek és te hagynál menni?
Félreállnál, nem tartana vissza minket semmi?
De jó lenne napsugárrá válni,
földkerekség minden zugát látni.
Elbújni a látóhatár szélén,
kukucskálni óceánok mélyén.
Nagy meredélyek szélén ott van az élet.
Zöld moha nyúlik békén, Nap heve éled.