Gréczi Józsefné
Köszönöm, uram, hogy álmodhattam,
s álmomban magamhoz szoríthattam,
édes arcát érezhettem,
megcsókoltam, becézhettem.
Fekete tölcsér a mélyből tör elő,
S ahogy, ahogy a nap fénye megérinti,
Színek pompáját sodorja a mélyből.
Esik az eső, záporozik,
mókus család az odúba bújik.
Pici mókuskák kukucskálnak,
várják, hogy az eső eláll majd.
Fújja hosszú hajad a szél,
nem látom arcod sok éve én.
Álmodom rólad és várlak,
de a vonat elvisz... siratlak.
Imádtam nézni, ahogy alszol,
mikor akkorka voltál, mint gyermekeid, álmodban mosolyogtál,
s arcodon egy gödröcske jelent meg.
Gyönyörködtem benned órákon át, fésülgettem az én kisbabám haját.
Ahogy nézem két kisfiadat, eszembe juttatnak
boldog napokat.
Hogyha eljő a sötét éjjel,
Tündérekkel találkozom,
Szárnyra kelünk a csillagok közt,
S tündérhonba költözöm.
Már égi mezőkön kalandozol,
Hol minden nyugodt és békés.
Isten kezét fogva kérdéseidre
Választ kaptál.
Erdő haván csúszik a szán,
A ló a hóban térdig jár.
Messze porzik a fehér hó,
Ilyenkor jó a meleg takaró.
Még elnyújtanám a karácsonyt,
Ha volna kis remény,
De hajszálon függött tegnap is
Mondd, mit remélhetnék.
A hegytetőn karcsú fenyőfa állt egymagában.
Álmodozott évről-évre, egyszer tán
Ő is egy meleg szobában áll feldíszítve,
S körülveszik a gyerekek örvendezve, énekelve.
Eljött megint télapó,
De nem rénszarvassal,
Repülőn érkezett a Malévval.
A nap lassan nyugovóra tér,
Ballag az égen nyugat felé,
Vörösre festi a felhőket...
Állok sírotok előtt elgondolkodva...
Mi is volt ezelőtt?
Látom, ahogy ültök az asztal két végén,
S beszélgettek, mi is lesz az utatok végén.
Siralmas életemről tűnődöm éjszaka, könnyeim szakadnak
párnámat áztatva.