Gravest Rosemary
Kereslek, nem látlak már,
Nélküled oly üres a ház.
Fények, pompa, csillogás,
Otthon melege, színes villogás.
Csak a zaj, csak a némaság,
Minden felejthető léhaság,
Csak a csend, s csak a zaj
Elmúlandó, s apró sóhaj
Akartam,
S akarom most is talán,
Mennem kell
Egy átvirrasztott éjszakán,
S most is, de feladom,
Mennem kell,
S magamat megadom.
Erős szakító akarat
S megrendült bizalom
Fenn szárnyaló madarak
S a méreggel teli italom
Törölném s eltemet,
Eltemetve elveszek.
Elveszve is létezek,
Feledném, s nem lehet
Eső mossa el, áztatja
Úton megtapadt sáros porát,
Eltűnve róla
Emlékek megfakult lábnyomát.
Egy akarat, egy fénylő képzelet.
Szikrázó Nap, egy viharos felhő,
Egy kulcs, s megoldási képleted
Hurrikán vagy egy nyári szellő.
Nevetés, félelem s öröm,
Hiúság, megvadult fájdalom,
Támadó, rejtőzködő közöny,
Eltemet, s lassan ráhagyom.
Unom a zavart, vágyom a csendet.
Mennem kell, most el kell, engedj.
Unom az érzést, s vágyom az életét.
Taposva gyűlölt szemét szégyenét.
Fülemben cseng egy dallam,
Némán ordító, hamis szavad,
Utolsó mondat, üvöltő, halkan
Elmossa, s hitte, s mindent tagad.
Az idő eljött, s jól teszed,
Elküldesz, s nem is értesz,
Lelépsz s még eldönteted.
Kellek-e még, de ne mérgezz.
Te adnád, s neki nem kell,
Ami te vagy, s csak magad,
Érzést, gyengeséget szégyell...
Ne kérd, s ne ordíts,
Hallgass, s ne támadj,
Maradj, láss, ne érints,
Vétkezz, de ne fáradj.
Szeretni kell csendben s halkan,
Ahogyan felcsendül a szótlan dalban.
Érezni, látni kell, s hiába félsz
Hallani úgy, hogy nem is beszélsz.