Gravest Rosemary
Kattog, serceg, csak úgy búg,
Zakatol, érdes, fülembe zúg.
Émelyítő, szédült szélvihar.
Leöntve vele bőrig kimar.
Idegek kötélen táncolnak,
Bilincsek szorosan láncolnak.
Falról csepegő förtelem...
Bíbor színű bársony,
Elrejtve sáros lábnyom,
Lépkedve nagy s féktelen,
Mindenre várva a végtelen.
Évek múlnak el,
Oly hirtelen távoztál,
Elsőnek hittem - álmodtál.
Láttam, nem lélegeztél,
Szólongatlak, kérlek, ébredj,
Hiába, többet nem ébredtél.
Okoskodó, elfolyó halom,
Tengernyi zsíros malom.
Hazug, megbecsült méreg,
Kapaszkodva, mint fán a kéreg.
Mégis neve: csak senki.
Nem tudva, mi hány, mennyi.
Írnom kellene valami jót.
Nem tudok, nincs is rá szó.
Emlékezek. Volt együtt töltött óra.
Elmentünk egy szép, nagy tóra.
Sötét éjjel, fénylő nappal
Ordítva néma hanggal.
Bujkálva hamis vádak...
Menj, én ölellek,
Gyere, s taszíts el.
Maradj, majd követlek,
Menekülj, menekülj el.
Rágondolok, derűs napsugár
Volt otthona, tárt karokkal vár,
Érte szomjazik reggel, este,
Látta, mindenhol kereste.
Akarva játék a tűzzel,
Kalandok, messze űzd el.
Csalfa, hiú ábránd,
Vesztegetett, hazug ármány.
Felhő, eső, jég,
Csepp, káosz, vihar,
Víz, föld között ég,
Hamu, elszívott szivar.
Szellő suhan, kék égbolt.
Nincs, lesz, talán nem is rég volt.
Magas láz, ordító fájdalom,
Érted reszketek, mégis rád hagyom.