Góth László
Egymagában csatangolt az Isten.
Eldöntötte, többé ránk se néz.
Feleségemnek, élete utolsó heteiben
Ma zöld vagyok, régebben meg vörös.
Érettből az éretlen felé.
Az óra már visszafelé pörög.
Lelkem az ördögé, testem az istené.
Poharam már üres. Miért most jössz, Jó barát?
Gondban vagyok, mit adhatnék neked.
Éppen hogy kiittam életem borát,
- hát neked adom utolsó józan percemet.
Láttam rajtad azt, hogy bűvös voltál.
Arcod a nagy, kővé lett hűvös oltár,
mindent elégetett és elfagyott.
Tompa lámpa
kék világa
fénye küzd az
ablakon,
hajnalomban
majd kilobban,
addig űzi
fáj-dalom.
Holnaptól, ha feljön majd a Nap,
a bénák mind újra járjanak,
vakok ege legyen újra kék,
a siketek hallják a zenét...
Az ócska kis szavaknak erdejében,
hol eltévedni már-már harci érdem,
és merre tartotok, már meg se kérdem -
találkoztunk egy válaszút előtt.
Nem tudom, ki vagy, de úgy hiszem, leszel még.
Egyszer majd betöltöm a szíved és az elméd.
Egyszer majd egy bársony, holló-röptű esten
gyengéden borul rád a lelkem és a testem.
Ott leszünk minden harmatcseppben
és minden lélegző akácban
és minden röppenő madárban,
ha majd rég múlt leszünk.
Nincs több mese. A leges-legutolsót
ma hajnalban még elmondtad magadnak,
és elhitted, a száraz ágakon
még utoljára tűzrózsák fakadnak.
Engem vigaszra teremtett Isten.
Adott a számra szépet meg jót,
de azt már látom, ennyi szó nincsen,
kezdem felélni a rávalót.
A sok-sok év ezernyi könyvbe bújva
itt torlódik vak szemem ölén,
és nem oszlik, bár a szürke fény
az emléküket savba mártva oldja.
Az nem lehet, az nem lehet,
hogy ránk csak emlékezzenek.
Az nem lehet, azt nem szabad,
hogy egyszer majd itthagyjalak.
Tán jókedvből toltak eléd játékos istenek,
hogy prizmaként bontsam színekre szürke fényedet.
Alszik a Múzsa. Lázas testén
izzad a hajnal. Elázott festmény.