Gősi Vali
még nem ismertelek
de néha láttalak jönni az úton
újra és újra indultál felém
majd távolodtál
elnyelt valami furcsa fény
és - érthetetlen - olykor
varázsütésre megteremtettek
megint álmaim...
Körbepásztázom
megtépázott világomat
de hiába élesztgetem
a ráncos nélküled-emlékeket
zárt szemgödör mögött
és a szájszegletekben
rejtőző végzetes génhibák
jóvátehetetlen rombolást okoztak...
A hangodat szerettem leginkább,
Mint párás időben a friss kenyeret,
A hozzám mindig baráti és könnyed,
Szerelemre hívó kedvességedet
Azt mondtad: gyönyörű a hajnal.
Reggel a pirkadat fáradt szemét lassan lecsukja,
és újjászületik egy gyermek szemében.
Mitat Çibuk: Bilir Misin
Tudod-e?
Emléked megfakult szememben
Özönvíz sodort tőlem messzire
Életem azóta sötét színtelen
Mint napfény nélkül a természet.
Mitat Çibuk: Gel, saril bana
Ölelj át, illatod áradjon szét bőrömön,
Tárulkozz ki, mint tavaszi pillangó,
Puha kezeddel barangold be testemet,
Ne hunyd le szemed,
Oldozd fel bennem a félelmet,
Hogy rideg szentélyből kihúzó denevérek
Látványa ne riasszon többé!
Mitat Çιbuk: Yalpalayan inciler
1.
Érkezésedre felragyog a város
Kezed fehér
Ajkaid rózsásak
Itt a kezem
Tartsd a tiédben
Szorítsd akár egy gyermeket
2.
kék-ezüst májuson álmodom veled
méz-illatú ölelésedbe burkolózom
hófehér falak közt imbolygó
árnyékod nyomán
suttogó áhítat szól hálaimád
értem
másokért
holt lelkekért...
te vagy mindörökké
a kikötő felé haladó hajó nyugalma
te vagy...
Vigasztaló nővéremnek
Egy érintés mi simogat
barkán ha pelyhek bomlanak
kő alól leskődő bogarak
rejtőző könny ha felszakad
félszeg mosolyon átszalad
egy emléket hozó pillanat
megérinti az arcodat
folyó-fodorhoz őz szalad...
és fájt a csönd
a búcsú némasága
különös hallgatásba zárta
a teaillatot
Hiába várom, hogy egyszer még
felhívsz, halk szavad elér,
és visszatér a remény, hogy mégis élsz;
csak a csend süvít, halott a Fény.
Nézem a tájat
a rügyeket ringató fákat
a tavasz elé térdelek
ég felé küldöm hálaimám
hogy megélhetem még
e sejtelmes feltámadását a világnak
e fenséges újjászületést
amint lágyan rám hullatja...
"...hogy őt, az embert, a lényt, a fényt,
fázó gőgjében meg ne lássák,"
szárnynak magára terítette
vágyait rejtő éjpalástját...
"Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót."
Emlékszem, korán tavaszodott,
de hűvösek voltak még az esték.