Gősi Vali
Csak vánszorgok bicegve
seregnyi bánatommal
- már régóta csak ez a sántítás tart velem -
de ki figyel rám-e a zajos gépezetben?
Arany lángolással
Már fény töri át szobám ablakát,
minden hajnalt megszépít, megáld.
Pirkadatkor végre felderül
bánat-szürke álomból a csönd.
Hódolat a tavasznak
Valami készül: zeng az ég,
éled a földön fű, virág,
dalol a rigó és a csíz,
reményre virrad a világ.
emlékszem
akkor is tavasz volt
és azt hittük örökké tart a kikelet
ahogy bámult a kíváncsi Hold
szégyenlősen néztelek
a kezem után nyúltál
végigsimítottad ujjaim
és a zsebedből egy csillogó...
Nagyanyónak
nem számított a fagy, a hó,
sem az embert-próbáló meleg,
számára nem létezett az időjárásnak
semmilyen komisz fintora,
nem volt ok arra soha, hogy esténként
elmaradjon a folyton krumpliból
készült, mégis páratlan ízekkel áldott...
Emlék-montázs
Hozzád láncolt csillagok a verssorok
kereszteden kék neonfény pásztáz
lassan alszanak el az idegen álmok
még a madarak sem zajonganak
vizes vertfal a szerelem
ódon várba zárt szörnyeteg
makulátlan az elrontott vers amit féltesz
Te megtisztult...
Közhelyes álom
Talán még itt talál a február
s pár kósza dallamot kínál a perc
talán vele a Nap heve is visszatér
ha utoljára forr is fel a vér
és táncot jár a pillanat
a szívünk ritmusán
és csillagpor hull ránk talán
mint augusztus haván...
...hol van a régi tűz, a lobogás?
Hová tűntek az angyalfényekben játszó,
meghitt, családi esték, a kacagás,
a sültkrumpli-illatú vacsorák?
víztükörben bámulom hiányodat
hiányod visszabámul rám
fölzúgnak távoli templomi orgonák
és átszűrődnek a dallamon...
Szalagos fánk - farsang idején
Elsőként a liszt került a tálba,
ha vizsla szemmel anyám átszitálta.
- Nem kell mérni, csak "gondolom-formán" -
igazítok mindig a liszt súlyán...
Velünk marad
a távolság, mi messzi útra csábít,
hogy megmutasson ezernyi csodát,
a fű megint a talpunkhoz simul,
és őrzi hosszan világok lábnyomát,
az apró gyermek tenyerét, ha bújik,
és lábacskáját, csizma rejtekén,
a fáradt mosolyt agg szüleink arcán...
Csak jöjjön a hó, a tiszta fehérség,
győzze le végre a szennyet a szépség,
borítson mindent lágy hótakaró,
ölelje hosszan a csöpp magokat,
s belőlük tavaszra remény fakad.
Még szendereg a régmúlt pillanat,
de lassan ocsúdik a tündefény,
lépteimre dereng a tél fátyla alatt,
fázósan rám köszön a múltból az emlék...
Talán a várakozás
teszi valóban meghitté az ünnepet,
talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük
a félénken megbújó reményt,
éled a hit is szívünkben, és kijutunk
valaha még a mindennapok
mocskos, ragacsos mocsarából,
és visítva, véresen megszületik...