Gősi Vali
tűnt fenyőillatba szédülök
vattapamacsokat gyúrok a szívemből
szúrós ághegyekre ültetem ahol sírni kezdenek
mint árva csillaggyermekek...
Mintha a régi kályhafény
mintha csak karácsony éjjel
egy angyal útra kél talán
mintha a csillagos égen...
Ha láttad már
ahogy a gyermeked
apád anyád barátod szerelmesed
szemét kékre csókolta a halál
láttad arcukra fagyni az örök-mosolyt
ha éjente beleborzongsz a hűvös
könnyes csendbe és álmatlan sóhajok között talál
az első korán ébredő madár hajnal-éneke...
hogy megfogantál
csak azóta létezem
együtt teremtünk e földi létre
és örök érvényű bizonyságul
beteljesült veled a lényeg végre
életre keltetted szunnyadó álmom
míg emberré formált az ősi érdem
és kinyílott bimbózó...
Évának
Mutasd meg nekem a szerelmet! Taníts szeretni.
Ahogyan az égbolt tanítja a madarat.
Legyek hullám, repüljek, mint tutaj az óceánon,
árnyékod hadd legyek; sivatagi hajó.
Taníts meg nekem mindent.
Mert beléd szerettem.
Változatok egy témára
Helló, péntek!
Szeretem, hogy újra itt vagy!
Ilyenkor van valami a levegőben,
amitől jó megőrülni. Valami, ami
éjjelre összerak, reggelre újra szétszed.
anyámhoz
néha még vissza-visszatér
hamisítatlan mosolyod
megéled angyal-arcodon
az a szeretetből sarjadó
eredendő jóság
valami égi lámpafény hoz el
homlokod fölött arany glória
hajadban mirtusz-ág...
Fohász a Somló-hegyen
"Víz fakadt a templom küszöbe alatt...
Amerre elér a folyó,
minden élőlény, amely mozog,
élni fog."...
Felköltöztek a szavak a mennybe
Versmontázs Kányádi Sándor emlékére
Fölparittyázta az égre magát a pacsirta.
Dugja fejét a sok-sok pipevirág:
Ó, add meg, tavaszom, Tavasz-világom,
keserű szívem szép igazát.
Akkor kinyílt egy fekete tulipán
Keményedik a próba,
falak húzódnak mindenütt.
A maradék idő kizár, nem ereszt magába.
Régóta befelé búcsúzom, rejtőzködöm
ebben a végérvényes árvaságban,
ahol vége-nincs napút a lét,
szaggatott körvonal,
melyet a nap egy év alatt...
- apám emlékére -
És olvadni kezdett a jégvirág,
szívemen hamuszín virág fakadt,
érted kondult a lélekharang,
és zúgva visszhangozta áldott neved.
Szelíden kopogtat ajtónkon a csönd
- mindhiába. Bezártam magunkat
valami végérvényes, zajos magányba.
Ebben az üvöltő némaságban a velünk
szűkölő hiány is kulcsra zárva, hiába várja
a szabadulást: nincs menekvés!
Kiáltás a gyermekekért
Távolodsz,
már hiába nyúlok érted,
alig világra jöttél,
magához rántott a végzet.
Hogy ember vagy,
éld át e létcsodát;
a kerti úton át
a fű friss illatát
érezheted,
és lépteid nyomán
a kövek halk dalát
hallhatod...
"Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled."
Szíved kitárul, álmélkodva nézed:
ilyen csoda talán nem volt soha még!