Gina Csizmazia
Liba, liba, libuskám,
Te leszel a vacsorám.
Hogy megnőjél, én kivárom,
Libacomb az édes álmom.
Pörköltösen, szaftosan
Megsütve a lábosban.
Vérnyomásom, a balga,
Szökik fel a magasba.
Máskor pedig oly alacsony,
Mitől van ez, én nem tudom.
Kimegyek a temetőbe,
Néném sírját rendbe teszem.
Nézem a virágokat,
Ott egy anyó sírogat.
Elmentem az őszi kertbe,
Leültem a temetőben.
Minden síron szép virág,
Ontja mind az illatát.
Nemsokára elmegyek,
Vissza nem is nézhetek.
Nem azért, mert nem akarok,
Csak azért, mert nem tudok.
Kinn, a széles pusztaságban
Áll egy kis ház, áll magában.
Roskadozik minden tagja,
Nincsen ember, aki lakja.
A kis folyó a Napot úsztatja,
Aranyló sugarait mosdatja.
A csintalan sugarak játszanak,
A folyó hullámain ugrálnak.
...Esőcseppek hizlalgatták,
Forró nyárnak kincseit
A gondos ősz eléd teszi.
Búcsúzkodik a nyár,
Indul a gólyapár.
Megnőtt már a gyerek,
Erős a kis kelep.
Én vagyok a hagymácska,
Ruhám rőt szín kabátka.
Szeretnek az emberek,
Ezt sohase bánják meg.
Messzi erdők rejtekén
Élt egy kapitális bika.
Amit hordott a fején,
Az maga volt a csoda.
Délben még forró a napsugár,
De a hajnal olyan hűvös már.
Este hamarabb sötétedik,
A reggeli fény késlekedik.
A Szaturnusz holdja
Ez a bolygó csoda,
Tudja a Föld fia
Az Enceladusra érve.