Gigor Zoltán
Nem láncol oda
Külsőségek állapota.
Én jól tudom már, ki vagyok,
És milyen hajat vágatok.
Ilyenkor a legnehezebb,
fagy elverte termésemet,
semmi sem erjedhetett,
hogy talán majd az melenget,
ha más nem.
Amikor én először
Húztam végig ujjam
Hat fémhúron,
Nyoma helyén, a húson
Nem éreztem fémszagú fájdalmat,
Mert az sokkal mélyebben leledzett,
Akkor egészem alvilágában kutattam
Emlékedért.
Rütger arcán a könnycsepp
Nem látszik.
Nem látszik, világok végéig
Egyre csak ázik.
Nincs terv, nincs terv.
Felkérhetlek egy táncra?
Nem baj, ha más is látja,
Hosszú szám lesz, vagy rövid, nem tudom,
De azt, ami most van, azt nagyon unom.
Néz engem a tükörképem,
Bőröm, ahogy tudom, feszítem,
Fehér havas, vörös mezőm lekaszálom...
Orrom jobbra,
orrod balra,
majd fordítva,
oda-vissza,
szájad tilos,
de én okos,
- lehet szerinted
alattomos - vagyok...
Óvónéni jó fej, maradt
még reggelről kakaós tej,
szájam szélén szárad,
fogom kezét, míg ő
ajtónkon kopogtat.
A szikra füstöl már
talán, vagy csak megint
félreértem, de már nem
csavarom köré létem.
Világné világa világi,
Megteheti, mert a neve a világ,
Persze, szerzett két diplomát.
Hogy a bor vér,
mondják évezredek óta,
Dionüszoszt, mint szőlő-
tőkét ha leszakítod róla,
marad két fiú.
Mint katlan alatt a tűz,
lángja perzseli az üstöt,
égett bele arca, lelke,
kormos lett egész személyisége
attól, mi szégyenletes csalódás,
düh, fájdalom, ha megénekelném,
mondhatnám, szörnyen fáj dalom.
Az már csak olaj az irónia tüzére...