Gazda Vivien
Csak ne nézd mindig a felhőket
Azt mondták neki, hogy:
Nyugodtan felnőhet,
Nem lesz semmi baj,
Csak ne nézd mindig a felhőket!
Térden csúszva a lelkemet dobtam eléd,
Kiabálhattál volna egy kicsit jobban,
nem voltam a szép szóhoz szokva.
Senki sem érthet,
magam kaparom éppen,
utánad égtem el.
Meghal a Nap minden este,
nézem, ahogy elenyészik, elszivárgott,
épp, mint a füst a számból.
Némi vigaszom,
a többit rád hagyom,
nem nyomom már magam agyon,
pici ház, pici terasz, bolyongás az udvar.
Húsdaráló most a szívem,
Kitépem, nem kíméltem,
Grammokban ezt is kimértem,
Csitul majd, nagyon remélem.
Folyik a nyálam, fújja a szél,
Levegőben táncol
sok halott levél.
Ha gyöngyök dalolnának a faágakon,
rád hányom a bánatom.
Holdvilágban
Csüngtem még az ő fényében,
S lám, a kedvenc felhőm
Viharrá vált, azt hittem, szellő, mi simogat,
De maga az édes iszonyat.
...szüntelen zaklatom,
kivakarhatatlanul
magam megadom,
ahogy csended hallgatom.
Közönyöm tekerem be tréfából,
hidegben áll, összevissza téblábol,
falakat épít törött téglából.
Kiszökött a levegő ebből a légvárból,
kiszakadni nem tud berögzült sémákból. Mosolyog, mégis az érzelem mind másolt,
gödröt ások, belefekszem,
lépcsők a sarkon,
már mind megfejeltem.
Lábujjhegyen állni egy billegő széken,
kiabálás, ugyan én ebből sem értem.
Játszom az áldozatot, ez a kedvenc szerepem,
éppúgy szeretem, ha igazán megszenvedem.
Semmi több nem voltam,
Csak egy mocskos vászon,
Ha illik rám egy szerep, jól eljátszom.
Benned valami valódit láttam,
Tőled kellett egy lökés, pont ennyi,
S szabaddá váltam.
Összemosódik a valóság, ahogy belemar a képzelet,
Nyárízű hazugság vagy, én meg csak színlelek,
Ne hidd, hogy lemosom magamról a magányszagú lényedet,
S még mindig megtalálhatsz térden kúszva, darabokban,
Nem várom, hogy összerakj, én se mentem meg a sörtéd énedet...
A napló
Éjszaka szabadságról álmodtam, betöltötte a teret.
Lehetne már ennél is szánalmasabb,
megrágtak, aztán kiköptek, de talán pont erre vagyok jó,
használnak és ellöknek. De úgy hiányzol, édes szabadság.