Gani Zsuzsanna
Odakint álmodozik a föld -
míg szívünk melegség járja át.
Ott kívül dermedt, deres a táj,
rút sebet gyógyít a kovaföld.
Egy apró havasi gyopár nőtt
a csipkés, zord sziklák között.
Míg a tájban gyönyörködött,
szirma hófehérbe öltözött.
Végre itt vagy! Ó, úgy vártalak!
Lehullajtottad a földre
csillámló tülltündérruhádat.
Egyre hűvösebb lett,
vacogtak a fák, bokrok.
Egyre csak duzzadtak
fellegekben a fodrok.
Zimankós hideg volt azon a télen,
kesztyűn keresztül csípte kezemet a fagy.
Szinte már elgémberedtek ujjaim,
dermedt, jeges volt a föld, hó takart mindent.
Csillámló hópelyhek hulltak az égből,
és én csak reszkettem, fogaim vacogtak.
Az én nevem: Bohóc Baldvin,
gyertek hozzám, vár a partim!
Öltsetek fel mókás jelmezt:
jövő télen nekem kell ez!
Maszkabál jön, sorakozik,
minden gyerek hancúrozik.
Perdül-fordul, táncot ropja,
libben-lebben a tüllszoknya.
Bárcsak esne már a hó! - Hányszor sóhajtottam,
hogy lágyan lepje a földet, úgy óhajtottam.
Ó! Annyira dideregtek a kismadarak -
szeretettel óvtam, és féltőn dajkálgattam.
Kicsi vagyok, ma este mégis tovább maradhatok,
és ha üt az éjfél, akkor pohárköszöntőt mondhatok.
Ez az est, érzed? Különleges.
Ez az éj egy új kezdet?
Én már számba vettem a múltam,
jövőm mi mindent nyújthat.
Dermedt a föld, nyomott, komor,
lantot penget, dorbézol a jeges szél,
dér teríti le palástját,
metsző fogait csikorgatja a tél.
Leszállt az est, minden csendes,
elhalkult a Föld zaja.
Megnyugszik a szív, a lélek,
nem hallatszik sóhaja.
Zúzmarás fákon, jégkristályos ágon,
ámul az ember, gyönyörködik.