Gani Zsuzsanna
Te vagy nékem a kikelet.
bársonyos, ragyogó napsugár,
a selymes rét, a dús mező,
a bölcs, éltető fa, szép, sudár.
Édesanyám, ne sírj, miért hullik könnyed?
Még a kedvenc virágod is csókkal ölel.
Nézd, a Nap az égen csak neked mosolyog...
Domboldalon egy éden,
borostyán rejtekében.
Takaros, kicsiny ház áll,
kéményén gólya ágál.
Első nap még kicsi voltam,
beszélni is alig tudtam.
Minden újra elámultam,
ebéd után is aludtam.
Eljött immár ez a nap,
olyan nagyon vártam!
Szép ruhába öltöztem,
szívemet kitártam.
Oh, immár magam előtt látom,
ahogy édesapám a gép előtt ül,
gyér szemöldökét, hopp, felrántja,
és mélyen gondolataiba merül.
Virágba borult kikelet átfonja a kertem,
hitet üzen, s feltámadást néktek ma e versem.
Ó, nagy nap ez a mai: mert megnyugvást nyújt sejtem,
nagy szívemet és lelkemet kis bokrokba rejtem.
Árván áll a kút, és telve még a kölnim,
szép, hímzett rokolyád vízzel kell öntözni.
Írott tojás és friss bor áll az asztalon,
én vagyok e vidéken csak még józanon.
Oly sok évvel ezelőtt apró
bölcsőben felragyogott a nap,
szellő szőtt rá selyemtakarót,
csíz dalolt, nem kellett kottalap!
Már olyan nagyon vártalak,
ím, egyszer csak megérkeztél.
Puha paplannal betakartál,
már érzem, hogy megértettél.
Amikor ma felnéztem az égre,
egy gólya szállt a szelíd széllel.
Bársonyba öltöztette szívemet,
s óvón átkarolt a kikelet.
Mirtuszszál ékíti bőrödet,
zsenge napsugárban fürdik.
Hamvasszőke, selymes hajad
egy hetyke fuvallat fésüli.
Hópihe szállong, most szunnyad a tél,
csobog a csönd, nézd, szelíden alél.
Békés az erdő, álmodik a rét,
csordogál nyála, édes, mint a méz.
Különleges ez a nap, hisz
virágba borult a lelkem.
Hisz egy csokornyi hóvirág
virult odakint a kertben.