Gani Zsuzsanna
Ott áll a liget közepén
egy sudár, terebélyes tölgyfa.
Időtől megkérgesedett,
napfény süti, szél simogatja.
Olyan különös ma reggel ez a csönd.
Éjszaka csendes eső esett, érzem,
látom a nyomát. Most melegszik a Föld,
bárányfelhők úsznak ott fent az égen.
Dús lombok oltalmazzák a fészket,
benne a mama fiókákat dajkál,
gyöngéd szárnya alá bizton bújhat,
ott van, féltőn vigyázza minden bajnál.
Nincs anyád és nincs apád,
Miért nincs, hol lehet?
Ha mész, megleled talán,
szíved odavezet...
Kikeleti bölcső,
mézízű reggel.
Kacarászva sírni
szívvel-lélekkel.
Ülünk a földön
vággyal, reménnyel.
Zöldell a fű, fa,
tar volt, emlékszel?
Te vagy a legszebb rózsa
a virágok között.
Hangod, mint lágy zeneszó,
szereteted örök.
Tündököl a Nap, csillám fénye hull rád,
a szél rózsaillatot csókol homlokodra.
Kedves dallal vidítja szíved zugát...
Itt vagyok! Szeretlek! Hozza most a tudtodra.
Sietek eléd, kikelet,
lelkemet kitárom.
Látlak téged, kicsi fecske,
a felhőfoszlányon!
Könnyezik a Föld. Sápadt, zokog keservesen.
Erőtlen, könnyei szennyezett patakká folynak.
Benne az élet segítségért kiált, jajgat -
Most tehetetlen, reményei egyre csak fogynak.
Vihar leszek, rendet teszek,
gyárat, mérget eltűntetek.
Földet, vizet nem szennyezek,
minden jóra emlékezek.
Ki az ágyból, csinos lányka,
ma van húsvét reggele!
Meglocsollak hideg vízzel,
el ne hervadj sohase!
Húsvét hétfő, virág harmat,
tarka réten krókusz sarjad.
Kora reggel gyöngéd remény,
ez a tavasz, selymes, serény. -
Átölellek téged, mézillatú rét,
csobogó csermely, fürge patak.
Lelkembe súgod a reményt, a békét,
átkarollak, kicsi madarak!
Óhatatlanul is belobbant a kikelet,
óvatosan beléptem a remény ajtaján,
egy kicsit félszegen, kissé bátortalanul -
megszólított, megérintett úgy, mint hajdanán.