Gani Zsuzsanna
Már pirkad, de a Hold még nem akar menni,
az égen gépmadarak szelik a levegőt.
Búgó hangjuk megtöri a békés csöndet,
habon ringnak a múltból jövőbe vezetőn.
Már egy jó ideje szikkadt e tájék,
a levegő sistereg, forr, izzik.
Aztán hirtelen kiszakad a felleg,
a földnek az özönvíz bíz` ízlik.
De zamatos ez a június,
sugarat szór, tündököl fénye,
forrón csókolgatja bőrömet,
légben sistereg egész lénye.
A hajnal harmatcseppel ébredt,
Nap követte, kélt hamvas fénnyel.
Ölelte az egész világot,
s fürgén ültette a virágot.
Tavasz köszöntött be a kicsi házba,
asztal fölött redős kezek fohásztak,
fölötte lubickolt a szelíd napfény,
lyukas nádtetőn ült a békés holdfény.
Ékes s néma volt e vidék,
sóhajtoztak a hópihék.
Hó ropogott lábam alatt,
csupasz csipkefára tapadt.
Volt egyszer egy napsugaras nyár,
úgy elröppent, mint a pillanat.
Aztán hűs szél fútta a rőt őszt,
szép színe oltotta szomjamat.
Dél volt, pihenőnap. Apa pihent,
nagyi kötött, papa lapból izent.
Arca bölcs volt, pörgéje szalutált,
füstös pipája alatt hamutál.
Egy pillanatra megállt az idő,
amikor kinéztem az ablakon.
Az alkony narancs-vörösben izzott,
ámulva néztem. Hm... Szépre szomjazom.
...úgy dajkáltam, mint legféltettebb kincsem.
Rügyem fakasztotta kélő kertem,
magamra öltöttem megkapó ingem.
Vidáman kélt fel a fényes, csárdást járt az égen,
vágy zsongott a földtekén: - egy valóságos édent!
Kipattantak a rügyek és hazatért a fecske,
csöppnyi méhek döngicséltek s megpihentek este.
Elköszöntél zord hideg, mert vége van a télnek:
jövőre majd visszavárlak, addig szállj a széllel!
Boldoggá tett csillámpelyhed, mi suhant a tájon,
fáid ágán dér csilingelt, s földön puha bársony.
Kandikáló hóvirágnak rigó füttyög szépet,
Jön a tavasz hamarosan, s vége lesz a télnek.
Harmat könnyét Nap szárítja, felkelti a magvat,
előbúvó sok virágtól lesz a pázsit tarka.
Hóvirág
Szép tavasz, új tavasz, éledj,
nyílj virág, hóvirág, kélj fel!
Zsong dalod, csengve megcsendül,
víg szellő húrján megpendül.