Gani Zsuzsanna
Hol vagytok, drága mamáim, kedves papáim?
Elmentem hozzátok egy nagy csokor virággal,
de nem láttalak, csak vaskos halmot kereszttel,
s köröttem néma ajkak nyíltak bús imákkal.
Tar ligetben a zörgő avarban lépkedek,
csak egy rézszínű levél lebeg fejem fölött.
Ej, sápadt arcú, kopaszodó ősz,
ó, bágyatag táj, te lomha, levert,
ne légy már ilyen bárgyú, szomorkás,
nézd, a szél arany levelet kevert!
Gyönyörű színpompába borult a természet,
bőségtál terül boldogan a földeken.
Egy víg madárijesztő nézi csorgó nyállal,
amíg e jólétet magamhoz ölelem.
Elmúlás hervad és reszket,
most jő a vég vagy a kezdet?
Mosollyal köszöntsük az őszt,
tárt karokkal várjuk a bőszt:
már susogva, lángolva jő...
Nehezen ébredek,
kint még korom az ég,
reggelek hűvösek,
csöppnyit alszom na még.
Alig volt szeptember,
még fürtjeimmel játszadozott a Nap,
fogócskáztam vele vígan, boldogan,
szél port fújt szemembe, még az se zavart.
A Nap ma pontban a fejem fölött tüzel,
hogy egyformán süssön, arra nagyon ügyel.
Érzem, hogy ez a nap csodás lesz,
hisz a rigó is dallal ébresztett.
Ében volt az éj, nappal,
komor, nyomott volt az ember.
Oly zord, fagyos volt a tél,
hogy még kimozdulni sem mert...
Adtál neki életet,
de nem adtál utat és szárnyat.
Ám ő mégis csak felnőtt,
de érte annyi bú és bánat.
Te talán azt hiszed, hogy
elég évente csak egy nap?
Te talán azt hiszed, ő
egy tárgy, mit olykor félreraksz?
Átölelünk,
számtalan színpompás madár,
oltalmazunk,
sok-sok lakó, leszünk talár.