Gani Zsuzsanna
Ó, szépséges, zsenge csalitosok,
érzem, ahogy finoman körbefontok! -
Pszt! Látod azt a kedves kis cinegét?
Mondd, Te is hallod szépséges énekét?
Sok kis apró, törékeny fecske gyülekezik,
ismerős fészkétől bánatos dallal búcsúzik.
Könnyét hullatja, ám lassan felszáll, elvonul
messze-messze délre, szívem féltőn összeszorul.
A közeli mezőn lágyan ring az árvalányhaj,
egy fényes csillag mosolyog le reá ott fent!
Ringatja könnyű tollait a legkisebb szellő,
mámorosan dúdolja nemes Beethovent.
Ágak sodródnak sebesen lefelé
hatalmas, vad, veszett, zubogó zuhatagba.
Lombokat, ágakat szállít magával,
vészjóslón morajlik, dübörög szakadatlan.
Magam előtt látom, ahogy ragyogott a kalász,
fényben sóhajtozott, de most nem lengedez,
már csak nyoma van helyén, eltűnt a verejték...
Hívogat, végtelen karját nyújtja felém,
áhítozom napfelkelte idején.
Lelkem határtalan nyugalom járja át,
ahogy hallgatom kedves, szelíd szavát.
Fűszálak fölött suhan el,
gömbölyű, hullámokat vet
az aranyló árvalányhaj.
Mily szépen, könnyeden táncol!
A szél húrja zeng, citerál,
fönn, a bongyor felhőnyájat
terelgeti vígan fütyülve.
Szombat reggel volt,
még pirkadt az ég alja,
magadhoz hívtál,
sugárzó voltál aznap.
Hegynyi fák integetnek, suttognak bölcsen hozzá,
folyók búgnak, dalolnak lágyan, karolják oltalmazón.
Régmúlt időkről mesélnek szelíden, boldogan...
Együtt száll fönn büszke sassal gondolatban, ábrándozón.
Nézd, hogy nyújtózik felfelé
az árván maradt hársfa!
Zörget, ha süvít a szél,
még árnyékot vet a tájra.
Ó, mily csodás, pazar látvány
a morajló, párás zuhatag!
Virgonc szellő játszik a hárfán,
Nézd, táncolnak a sugarak!
Ott áll a liget közepén
egy sudár, terebélyes tölgyfa.
Időtől megkérgesedett,
napfény süti, szél simogatja.
Olyan különös ma reggel ez a csönd.
Éjszaka csendes eső esett, érzem,
látom a nyomát. Most melegszik a Föld,
bárányfelhők úsznak ott fent az égen.
Dús lombok oltalmazzák a fészket,
benne a mama fiókákat dajkál,
gyöngéd szárnya alá bizton bújhat,
ott van, féltőn vigyázza minden bajnál.