Gani Zsuzsanna
Magoncot vetettem ma rozsdás földembe bele,
aggódó könnyzáporral locsoltam telis-tele.
Mellette leltem évelő kamilla nyomára,
szél csókolta aromáját, mosolyt csalt orcámra.
Hűvös őszi éjszakán tiszta az ég,
szellők szárnyán játszadozik a holdfény.
Mellette milliónyi csillag virraszt:
s az egyik tündöklő még olyan bohém!
Bőség terült el a réten,
lágy Nap sütötte az édent.
Tündér szállt egy szép mesével,
keringőzött rőt levéllel.
Halljátok, hogy ordít a csend?
Köröttem minden megfagyott.
Imák duruzsolnak szerte -
szótlan fejfák s oly sok halott.
Hol vagy, ahol béke van?
Hogy vagy, ugye, gondtalan?
Elkopott a fájdalom?
Néked szól e bús dalom.
Keleten, nézd, épp most kél a Nap,
a fák levele mind színarany!
Boldog sóhajuk hálás, békés,
szívükben tűz lobog - jó érzés!
Szívemben megcsillant az ősz,
meleg színeivel átölelt.
Lelkemben rigók zenéltek,
derűs béke hozott örömet.
Az én kutyám
Ő az, aki mindig hű,
ő az, ki feltétel nélkül szeret.
Ő az, kinek lelke van,
ő az, aki begyógyítja sebed.
Ó, ez különös, mily nagy a csend,
pedig köröttem somfordál az ősz.
Ó, ez különös, fakó a Nap,
titok lopódzik, és már jő a bősz.
Sír, jajgat az erdő,
benne temérdek állat,
a Föld hamarosan az
enyészetté válhat.
Látod ezt az apró csodát?
Most állj meg! Itt van, közel.
Lehet, hogy ez a pillanat
soha többé nem jön el.
Mikor megláttalak,
a szívembe zártalak.
Sebzett volt a szárnyad,
szemedben ült a bánat.
Ó, édes nyár, kacagó napsugár,
bölcs, gyantás fák és te, ki oly sudár!
Türkiz színű, csillámló, bő folyó,
friss vizeddel megtöltöm csobolyóm
Ó, apám!
Te erős vár, bástya, kőszikla,
ki irányt, utat, modellt mutattál,
a tenyereden vittél minket,
reád mindig büszkén felnézhettem,
hisz színaranyból van a szíved!
Átfontad a szívünket,
ó, pünkösd, te ékes ünnep!
Visszaadtad hitünket,
már a reményünk sem csügged.