Gani Zsuzsanna
Egyre hűvösebb lett,
vacogtak a fák, bokrok.
Egyre csak duzzadtak
fellegekben a fodrok.
Zimankós hideg volt azon a télen,
kesztyűn keresztül csípte kezemet a fagy.
Szinte már elgémberedtek ujjaim,
dermedt, jeges volt a föld, hó takart mindent.
Csillámló hópelyhek hulltak az égből,
és én csak reszkettem, fogaim vacogtak.
Az én nevem: Bohóc Baldvin,
gyertek hozzám, vár a partim!
Öltsetek fel mókás jelmezt:
jövő télen nekem kell ez!
Maszkabál jön, sorakozik,
minden gyerek hancúrozik.
Perdül-fordul, táncot ropja,
libben-lebben a tüllszoknya.
Bárcsak esne már a hó! - Hányszor sóhajtottam,
hogy lágyan lepje a földet, úgy óhajtottam.
Ó! Annyira dideregtek a kismadarak -
szeretettel óvtam, és féltőn dajkálgattam.
Kicsi vagyok, ma este mégis tovább maradhatok,
és ha üt az éjfél, akkor pohárköszöntőt mondhatok.
Ez az est, érzed? Különleges.
Ez az éj egy új kezdet?
Én már számba vettem a múltam,
jövőm mi mindent nyújthat.
Dermedt a föld, nyomott, komor,
lantot penget, dorbézol a jeges szél,
dér teríti le palástját,
metsző fogait csikorgatja a tél.
Leszállt az est, minden csendes,
elhalkult a Föld zaja.
Megnyugszik a szív, a lélek,
nem hallatszik sóhaja.
Zúzmarás fákon, jégkristályos ágon,
ámul az ember, gyönyörködik.
Fagyos a talaj, rajt` apró csillámok csillannak,
alszik a puszta, a berek, hol édes álmok illannak.
Gyantaillatú fenyők állnak, meg se rezzennek,
hiába hűs a tél, és a vadak hasztalan reszketnek.
Hull a hó, mi csillogó,
és csilingel a szán.
Kinéz a piros ruhás
a hóvár teraszán.
Édes-kedves Mikulás,
már nagyon várlak téged!
Egész hosszú ideig
súroltam a cipőmet.