Gál Sándor
Én úgy hiszem, az Isten nevetve,
Jó kedvében teremtett minket.
Azért, hogy akik hiszünk Benne,
Egy kis derűt lopjunk a mások szívébe.
Nem kívánok én az új évben egyebet,
csak, hogy bocsássanak meg nekem!
Bocsáss meg, először te, Istenem,
mert nem bocsátottam meg
úgy, mint Te a kereszten...
Kint térdig ért a hó,
Nem is siklott, repült a lejtőn a szánkó.
A hóember naponta hízott,
Rossz seprű - karján is ott volt a friss hó.
Csak egy szó... mégis mennyi mindent rejt!
Lehet szó egy ember becsületéről,
De akár a nemzet becsületén is folt eshet...
Előbbiért párbajt vívtak,
A nemzetért, haj, de sokan haltak.
Te jobban érezted az avar fanyar illatát,
Éles szemed észrevette a kis cinkét a fán...
De a szűk szurdok mindannyiunkat
Ámulatba ejtett!
Az elsüllyedt világ...
Lehetne gyerekkorunk világa is.
Egyszerre szűk és tág volt,
Az ég azúrkéken ragyogott.
Hosszúak voltak a napok,
Bár nem mindegyik hozott új csodát.
A vámszedő gőgösen ült hivatalában,
Nem gondolt mások gondjával, bajával.
Volt esze, hogy magának is félretegyen,
("Legyen a szűk napokra,
Ha hivatalomat másnak kell átengednem.")
Ám egy napon jött Valaki, és megállt előtte.
A hajnal lágy, rózsaszín pírral
Vonta be a tó acélkék tükrét.
Enyhe remegés nyomta el a tükörben
A fehéredő felhők gyenge fényét.
Ha én szobrász lennék, a legfinomabb
márványból vésném ki gyönyörű alakodat,
hogy megmaradj mindörökre annak
a tündérnek, kit megismertem,
amikor még fiatal voltam.
Mélységes, sötét, régi kút,
Rozsdamarta a lánc, mi
A korhadt fatengelyen átfut...
A régi fadézsán torz arcú, kis manó vigyorog,
Mintha mondaná: mi ide behullt,
Azt soha vissza nem hozom!
Száraz, nagy levelet zörget a téli szél...
Hah, ki jár erre, ki nyög,
Emlék kit kísért?
Láthatatlan sorok sejlenek fel rajta:
Vándor, ismerd meg életünk sorát!
Elmentél - Tudtam, hogy el kell menj egyszer...
Elmentél a gyöngyhajú lány után...
"Műgyerek! Tiszteld a gépeket!"
Omega: 200 évvel az utolsó háború után
A Királyhágón innen, Tündérkertben születtem,
ott, hol a tündérek nem mindig csak jót cselekszenek.
Ott, a Maros partján tanultam, lettem emberré,
s elhagytam hazámat a semmiért csak úgy, pénzért...