Furman István
Némaságommal körbefonva ülök
a hátsóudvar közepén, és csak nézem,
nézem az üres ólunk tetejét.
Egy-két repedt cserép, melyen átfutva
a napsugár fénye láthatóvá teszi a
pókhálós pad sötét rejtekét.
A remény csillaga akasztotta láncát nyakamba,
és mosolyt varázsolt arcomra lágy érintése.
Fehér vászont lobogtat a fagyos szél,
kezek a magasban, ez itt a várva várt vég?...
Emlékem tükör által homályosan
huszonöt év
Az idő megkopott kereke forogva rohan tova,
nagyságát mutatja, nem mi irányítjuk sorsunkat.
Sírodat ragyogó csend járja körbe, évek teltek el nélküled,
melyben az emlékek szétrobbannak a homály tükrében.
Megdermedt a fagyos levegő a márciusi éjben.
Nem a csend sziporkázik odafent a magas térben.
Vasmadarak repülnek dübörgő szárnycsapással,
pirosra festve az eget tűzcsóvával.
Húsvét hétfőjén ébredek,
a nyúl velem szemben ténfereg.
Megijedtem, mi is ez,
tán ez a nyúl hamarabb kezdte az ünnepet?
Mi ne kerüljünk bele
Lassan a csend lesz úrrá az éjben,
borzalmas hangok hallgatnak mélyen.
Hideg sikoly után nyögések hallatszanak,
emberi testek rohadnak.
Odakint csepereg az őszi eső,
mintha siratnának bennünket az angyalok.
A mennyben is szomorkodnak,
halkan, lehajtott fejjel tanakodnak.
Mit mondjanak az Úr előtt állva,
ha majd kérdi tőlük, milyenek az
emberek a földi világban?
A szívek dobogása föllángol e napon,
Szerelmes, szép szavak bonyolódva fonódnak,
Kezek simulása egymáshoz érve megtörik
A végtelen csendet, és már én is tudom, kihez érjek.
A Föld kerekén van egy ország,
harcos népe büszkén ott jár,
hol dús a zöldellő legelő, édes a víz,
karcos a tiszta levegő.
Istenem, adj még időt
földi létem erejéhez.
Akár sikerhez, tán bánathoz,
szeretethez vagy csalódáshoz,
a végső pillanatot csak te tudod.
Mikor fiam keze imára kulcsolva fekszik testén,
látom szemében az elveszettség sötét birodalmát,
akkor kérdi ő, melyik útra lépjek, édesapám?
Fenyőerdő mellet járva
sírást hallok a magasba szállva.
Az útról lelépve látom,
zokog egy kis fenyő magára maradva,
mint egy árva a nagyvilágban.