Frenyó Krisztina
A Költészet Világnapjára
Nézd Kincsem, ahogy táncol a rét.
Égnek a szívek, tombol a Feromon.
Robbanni készül a Tavaszi Lét,
Szerelem fakad most is, mint egykoron.
Valóságot álmodó
Tegnap még álmodtál, ma hirtelen tudatodra ébredsz...
Álmod megvalósult, kicsi lány, lásd: semmi sem történt hiába,
Megannyi mindent álmodtál életed során, és tiéd az élettörténet.
Ne szégyelld, most már nyugodtan eshetsz magadtól ámulásba.
Rajzoljatok hátamra szárnyakat
Szivárványszárnyak
Rajzoljatok hátamra szárnyakat,
Hogy repülni tudjak, ha a föld nem tart már tovább.
Időrablás homokból építeni várakat,
Hisz felkapja a szél, és viszi is odább.
Az élet szép
Az életben annyi szép van,
a csúf oldalát meg ki lehet színezni...
Miért adnád fel pont a célban?
Az idő végtelen, kár elé sietni.
Szent karácsony
Emlékszem hideg, nagyon kemény telekre,
amikor kint a fagyban sírtam, úgy fáztam...
Senki nem volt velem, csak a Jóisten kegyelme,
és még csak észre sem vettem Őt,
míg az emberekre vártam.
A negyedik gyertya
Hit, remény, öröm, és végül, de nem utoljára,
Lángra lobban a szeretet gyönyörű gyertyája.
Hagyd, hogy aranyfénye még sokáig égjen,
Tudni kell időzni a szent békességben.
Reményvers
Csontos karján ringatja tébolyult gyermekét,
Reszketeg dúdolja fájó vigaszénekét,
miközben ő is félve ébred minden reggel,
füstbe burkolózó, kesergőn édes November.
Mindenszentekhez
Halottnak könyvelték el őket,
Csakhogy számomra most is élnek.
Örökké hozzám beszélnek.
Mesélnek...
Az életről. Mely örök.
Utolsó tánc
Fázik bennem a nyár,
karamell színét fehérre cserélte,
alabástrom bőrén látszanak,
mint versenyt futó kék erek, játszanak
a kérdések, és tudom, visszasírni kár,
hisz mindennek megvan a miértje.
Nincs baj, épp csak élni szöktem
Ősz van, és van az úgy ősszel,
hogy mind kicsit elfáradunk...
Bújunk burkainkba hajlott fővel,
S mint bábok, lassacskán átalakulunk.
Mert nincs fehér fekete nélkül...
Voltam, lennék,
Jönnék, mennék,
Járnék, kelnék,
Mint fény és árnyék
Benned.
Isten tenyerében
Afelől kétségem nincsen,
hogy tenyerén hordoz az Isten.
S bár érdes olykor a tenyere,
Krisztuskarccal írták tele.
Istenes versek
Óh, Istenem, adj még Erőt,
Hogy elviseljem az elviselhetőt!
Nem vagyok én sem makulátlan,
Hisz embernek Lehetetlen.
De Jónak lenni, lásd, igyekszem.
Február szögre akasztotta kabátját,
ám még a hajnal deresen érkezik,
így intve óvatosságra a magoncot,
bármennyire elszántan is igyekezik.
Egész évben Valentin-nap!
Nem a napok, melyek számítanak, Kedvesem.
Csak az érzés, amint újra benned meglelem.
Nem a szavak, sem a szerelmesen esküdött,
mesésen szép ígéretek,
mert ha mégis romba dőlnek,
inkább lesznek húsba vágó ítéletek.