Franz Mercury
Érd be ennyivel egész évre...
Nők napjára, de csak mára,
Virágot és bonbont várva
Pompázzatok, de ne csak máma!
Keserű a kávé a számban,
Lassan oldódtak fel a percek.
Keserű a gondolat, mely ébred,
Lassan dermedtek a percek.
Korán lett sötétedés.
Egy tekergő pillangó szárnya-vesztve rohan
Mintha sebes szél kergetné a messzeségbe
Irányt vesztve csak örvénylik a magasba
Vonzza maga felé a hatalmas vad nap
Mondok neked valamit: semmi lesz belőle.
megszoktad, nem?
ígérek neked, mert jól hangzik, csak így elsőre
semmi nem lesz belőle...
Időzített Valentin-napi szeretet
Az év többi napján viszont mindent szabad...
Valentin-nap lévén, gyere ide, Kedvesem,
Hadd adjak virágot, desszertet kedvesen.
Miért várnak és lassan hintáznak a percek?
Mikor áll meg az idő?
Untalan rohan a nagy messzeségbe, vagy ő is unja már?
Mit akarsz tőlem, végre mondd el már!
A Kurfürstenstraßen némán bólogattak a fák,
Napos őszi délelőtt ajtótlan némaság.
Repedtsarkú, ódon magány,
Kilincstelen, fekete ajtó-homály.
Előkelő, te fényes belvárosi ház!
Szép vagy, te fényes vagy: Matias.
Ki boldog, ki sírna, ki élveteg, ki bánja,
Ki mondja, ki hallgat, ki várja, ki csalfa.
Láthatatlan ingoványon,
Alig észlelhető kis vágányon
Utazik a Végtelen, az örök Élet!
Jegyet pénzért nem kapsz, ne várd!
Ízléstelen ólajtón fehér, leértékelt kilincs.
A bejáratnál ébren álmodó macska ült.
Falra hányt végzetek csorognak lefelé,
Homályba fojtott ágy melletti kérdések.
Szivárvány itt,
Szakállas nő ott,
Sellőlányok és fiúk itt meg ott.
Sajnos, ez egy ilyen valóság
Nem tanult meg tán álmodni?
Nem tudom. Én igazán nem tudom...
Minek járkált annyit?
Mér` nem nyugodott el?
Most meg így járt...
...Ott a fekete örvény mellett
Mint a bánat maga,
Szédülten morajlott az éjsötét Babilon,
Én is szédültem...
Éjfél volt és suhogtak a levelek,
Emlékszem rá, július végi, csendes este volt,
Nem járt senki rajtunk kívül a Kurfürstenstraßen,
Csak az emlékek kódorogtak kopott köveken.