Franz Mercury
Kihűlt tea az asztalon,
Százezer felmerült kérdés,
Boszporuszt okádott az est,
Szorost, melyen áthágni nem könnyed,
Szorost, melyen a kihűlt tea közönye épült.
Még egyet!
Még egyet akarsz?
Még újból, még újra!
Még nem láttam jól, még nem szoktam hozzá!
Megfagyott világban tündöklő naplemente-pirost lehelő rózsa.
Szikrázik szépen a fagyban, mint oda nem illő érthetetlen.
Harmatcseppek, üres vágyak,
térdig érő homály,
üres, süppedt árnyak látnak ködös, mocskos homályt,
eltűnt falak, bontott vágyak, elmúlt egy tánc...
Falak jöttek, falak mentek, eljött egy tánc...
reménynek reménye örök fiatalság
ne múlj el soha én vágyom terád
Mint sziget, omlik össze mögöttem,
Ajtó zárul a végtelenbe...
Elmúlással van tele minden,
Ráncokat varrnak rám tétova idők,
Nézem a tájat itt,
Néha zavartan, néha elmélyedve gondolatokban,
Megújul,
Fejlődik,
Új arcot vasal rá a Végtelen
Túlcsordult homály, de lassú gondolat!
Gondolni nem szabad...
Lila gyertya ég most
A bűnbánat gyertyája
Várakozás és elmúlás
A fagyban felejtett álom
Már nem hoz lázas ifjúságot a május!
Már nem nekem nyílnak a fagyott macskalábnyom rózsái!
Ki szereti lehullva látni a múló idő virágát?
Ki szereti hervadni látni a jelen rózsáját?
Ki szereti árnyékként megélni a tűző Nap sugarát?
Ki szereti elmúlt egykor ifjúságát?
A Teremtő napja hajnalodott
Éket vágott a csillagvilágba végtelen...
...nagy csend...
...megpihentek a kezek...
...harangok zúgása csendesedett...
Bűnben járkálunk térdig...
Vagy még onnan is tovább?
Nem tudom... mit tudhatok én?
Kóbor igazságok jönnek fel és alá...
Mindig más tüzet lobbantanak szívekben...