Franz Mercury
Évszázadok hideg köde rakódott le,
Nézzük a tájat... csendes, szürke minden,
Ringatják magukat a macskák a ködben,
Lábnyomaik barázdálják az üres tájat,
Horzsolják az emlékezés csöndjét
Falbontakozást váró tavaszló, őszi mese.
Tea-halvány kékséggel megérkezett új Szabadság!
Már lassan tisztul az értelem
Már lassan fogyatkozik a mindig holnapvárás.
Eloldalognak némán a kávészemek
Pár csepp forró magány foltot ejt
Remegő kezekkel takarja el a vénülés
Errefelé mindig csak ősz van!
Lisieux-i Szent Teréz Gretna Greenben
Üres rét, kihalt a táj...
Viharban edzett ez a virág.
Szenvedések szenvedése a némán tűrt ég kereszt,
Szavad nem szól, tekinteted az Égbe rejt.
Esős olajzöld Unda Maris színnel énekelt.
A felhők épp villámokat bújtattak a Nap elől.
Gyűlöllek, vonz ez a kellemes tánc.
Gyűlöllek, hagyjál, ne utálkozzál!
Régen volt minden, egy jogi kar, egy árny...
Kisfiúk nem isznak kávét, pláne nem együtt, az már a MÁS!
Vigyázz, mert gyűlöllek, ez veszélyes tánc.
Már nem hoz lázas Ifjúságot a Május!
Már nem nekem nyílnak a fagyott macskalábnyom Rózsái!
Egy kávé mellett szűrt fényben Horatio-t nézem.
Mily kellemes semmi délután!...
Nem emlékszem rá, hol került utamba az a töredék sor,
A lemenő Nap derengésében szült meg az anyamacska,
Sóhajtott egyet a Föld, mire új Nap ment le a horizonton,
Zajlott minden folyó, háborodott túláradása idáig kiáltott,
Álmosan, tekeregve futott a falu főutcáján a lemenő Nap utolsó sugara,
Lassan keltek életre az éjjeli árnyak,
Lomhán, vigasztalan futottak mindenhová kísérteni...
Hiányt szenvedett a szem okossága,
Igaz lépteiben elgáncsolta a vágy,
Álmot szórt rá, tévelygő béklyót borított tudatára,
Nyergeket kapott hátára, mivel vágyai lovagoltak,
Odvas fák övezték akkor a végső hely bejáratait...