Franz Mercury
Kiment a pusztába a Lélek,
Nem tudott olyan messze menni,
Hogy vétkei ne kísérték volna útját,
Kiment a pusztába a Lélek,
De csak magányra talált
Ne is kérdezz! Mit kívánsz tőlem?
Elméd rezzenéseit nem veted papírra, más találja ki, keressen...
Magányba rendezett fekete-fehér holdvilágba réved
Némaság, köröttünk csak csend,
Füst imbolyog a magasba, mélyen, némaságban
Ereszkedik a téli este,
Becsukja szemét egy havas téli nap.
Két év táltoslovon elszállt idő,
Színtiszta megvetés, gyűlölködő erő.
Akarom akarni...
Elszállt az idő, elrohant egy hajnalon,
Hiába kérlelte a felkelő Nap,
Maradása nem volt, rohant türelmetlenül,
Elment az idő, itt hagyott mindent.
Eltűnt virágok romjain mindig épült egy új világ,
Az évezredek őrzik csendben a mindig megújulást,
Egy ideje álomba merült a lélek,
Nagy köd lepte el, egy égig magasló rút éjhomály,
Az újulásban nem fedezte fel többé javát
Nyerítve hasadt meg az ég alja,
Kapkodva menekültek az éji álmok is,
Percről percre hasadt, rászakadt a falura a Nap,
Akart-e vagy mégsem, elkezdődött, könyörtelen.
A Föld titkai süppednek a hóban
Mi ketten jártuk a folyók városát
Homályba fülledt ódon pályaudvart
A folyó moraja frissítette csenddé
Januári, néma csendben lopakodott a délután,
Mintha tudná, ez kevés volt, és korán jön megint az est,
Nem akarta bevallani, hogy menni akart megint korán,
Ezért csak úgy némán, titokban lelépett,
Alig vetted észre, hogy már nem a nap néz rád az égről.
Unom az állandó vinnyogásodat!
Amúgy meg kösz, hogy kérdezed: valóban. Nem érdekel...
Olvasom tovább azt a szennyújságot,
Hallom, hogy a háttérben, mint valami gépi alapzaj, beszélsz
Ó... mennyire nem tud már érdekelni...
Aranyciterán játszott ma egy Angyal
Aranyciterán játszott ma a fellegek felett egy Angyal,
Lágy dallamát miért hallaná, ki nem hiszi azt sem, hogy lénye van?
Én talán hallottam, mert néha talán még hiszem,
Nincs olyan földi dallam, nincs olyan földi hangszer,
Melyet csak a felleg felett lehet.
Telefoncsörgésre ébredt
Arcán a tegnap gyűrt ráncai már nem voltak ott
Unottan vánszorgott a kegyetlen szerszám felé
Halló...
Lopakodva suhintott fényt a ravasz téli hajnal
Meglepetésként fehér fátyollal borítva élőt és élettelent
Megdermedt és fehér fátyolba burkolt haldokló rózsabimbó
Késve született, késve kereste álmát a világban
Meghalt, s most a kegyes téli hajnal fátyollal leplezte a nap előtt
Érd be ennyivel egész évre...
Nők napjára, de csak mára,
Virágot és bonbont várva
Pompázzatok, de ne csak máma!