Franky972
Szemedbe nézve nem látom már a régi fényeket...
üres tekinteted öleli át a hosszú éveket!
Igaznak hittelek, miközben álom voltál csupán,
képzeletem festette kép az emlékeim falán,
kerestem valamit, s reméltem, tőled megkapom,
bolond szívem kitárva vártalak nagyon...
Már magam sem értem, hogy miért is szeretlek még mindig ennyire téged,
nem gondolkodom, szívemből halkan suttogom...
Bíborfényű hajnal virradt
vánszorgó éjszakámra
néma fátylat szórt a fény
álmatlan estém hűs nyomára...
Mondd, mit érnek a szavak:
ha süketek a fülek és semmit nem hallanak!
Mondd, mit érnek a színek:
ha nem látsz mást bennem, csupán fekete-fehéret.
- úgy szeretnék újra gyermek lenni
anyám ölében édes álomba szenderedni
még hinni a magasban tündérek élnek
s léteznek fák, melyek az egekig érnek
hogy aki jó, az mindig elnyeri jutalmát...
A csend börtönében élek, magas falakkal körbezártan.
Mellyeket magamnak emeltem - a hangtalan világban -
Kiáltanék már! De a szavak csak néma ábrándok!
Hasztalan hangok, reményem űzte temetetlen álmok...
Elfogynak lassan a napok, perceink oly gyakran meg-meg állnak.
Zavaros vizeken hajózunk, miközben vad hullámok dobálnak.
Valami végleg meghalt ma bennem.
Mi az élet volt, életemben.
Amelynek szavától, szívemben harangok kondultak.
Már csupán fájó csend, mégis lelkemig borzongnak.
Kettétört álmok közt félve ébredek.
Reszket a testem, s az ágyam oly jéghideg.
Egyedül vagyok csupán magányom a társam.
Magamba néztem, s lelkem zokogni láttam!
Ahogy szél tépi a büszke fákat.
Ahogy vihar veri a tiszta tájat.
Úgy éltem Én e földön.
S így lettem szeretve börtön.
Törvénye voltál életemnek - mind a törvények felett -
Gyűlölve bár, de így is szerettelek!
December volt - olyan fagyos, hideg tél -
Mikor egy hajnalon örökre elmentél
Azt mondták nekem: a műtét sikerült!
De a lelked közben testedből elrepült...
Ne kérd tőlem azt hogy más legyek
Hiszen az a más, többé nem én leszek...