Fórián Henriett
Jót s jól akarok írni,
Ódákat s órákat zengeni rólad.
De már nem jönnek a szavak,
Minden hallgatag.
Csak csendben ülök és merengek.
Nem tudom, merre megyek,
Nem tudom, és sosem fogom.
Üresen kordul gyomrom.
Még éjfél. Még pár óra, és aztán
Ízesre nyalhatom a szám szélét.
Elmúlt a háború, évtizede annak.
Tudom, hogy egyszer el fogsz jönni hozzám.
Tudom, hogy megérinted újból a már halott szám.
Tudom, hogy vesztemből te kiemelsz,
S utolsó utamra hűen elvezetsz.
Tisztánlátás
Még komoran terült el a fagy a tájon,
A nap is csak lassan sétált az égbolton,
A színtelen vakság ellepett mindent,
Pihent a táj, az utca, pihent minden.
Szavakba fonott ősi, epés vonal,
Szaggatott mája a repedésnek.
A köd. Emlékszem a sűrű ködre,
Minden hozzákapcsolódott örökre.
Zűrzavar egy télies alkonyon
El kell engedni. Hallod? El kell engedni!
Ne hallgass magad ostoba agyára!
El kell vesznie a semminek, hogy új legyen.
Mennie kell, amott fényesen int a lucfenyő.
Meglazult fajsúlya a rettenetes égnek,
Forró malasztja nyakunk csupasz testére ömlik.
Mi riadtan ordítunk fel, keressük a csodás jelet,
De rémült tekintetünk vörös horizont öleli.
Állt az ifjú sodort konttyal,
Megbéklyózva, kínra vonva,
Meglepve és szegényen ellepve
A sártól, mely gyolcs fejét belepte.
Majd szeretve hal, ki szeretve akart,
S fénye lesz a lehulló Végzetnek,
Falára, mint emberöltő tapad a kín,
és magasztalja a pokol heves tüzében.
Látom
Ha létezik kegyetlen sors,
S a pusztulásban új virág fakad,
Ha a romok között nem szilánk hever,
A nap pedig átszűri sebesen a ködlepelt,
Látom az Angyalt, megláttam a szürkületben.
Hamvas. Hamvadó szürkület bíbor palástja,
Mozaik tábla édes-mézes színes kockája...
Az idegenhez
Éltető virág vagy te, szívem hervadó rózsájának éltető nektara.
Van-e gondod szép virágszál, e világgal, tudhatom?
Harmat hull kecses szirmaidra, melyek puhán ölelnek keresztbe,
Napfény hevíti gyökered, s tart életben.
A pislákoló lámpás haldoklása
Oly jó volna a rózsaszín sugárban fürödni,
vagy harangszóra gyolcsruhába öltözni.
Mily jó volna füstös alkonyon
sétálni vele
- S csak úgy vele lenni -
Közelebb kerültünk, majd távolodva integetünk
Az elmúló éveknek, az elmúló perceknek.
Míg visszanézünk, s zeng ott a fán egy madár,
Könnyes szemmel lépdelünk, ketten tétován.