Forgács Irén Tünde
Hálát rebeg ajkam
egy sovány imát
jót cselekedtem
vagy rosszat talán
kérdésem messze
tovaszaladt
egyszerűen
válasz nélkül maradt...
Áldd meg én istenem
az édesanyákat
emeld a mennyekbe
adjál nekik szárnyat...
Hosszú évek távolából
rám köszön a képed
meglepődött arccal
könnyes szemmel nézlek
szép volt az a nyár is
talán a legszebbik
hosszú évek távolából
nem maradt csak ennyi...
Hadd tudják meg hogy szeretlek
sír a lelkem érted
hadd tudják meg elepedek
fáj a szívem érted
forró csókod édes íze
most is ég a számon
ölelésed lágyan ringó
csónakára vágyom...
Vándorutam során
sokszor áztam fáztam
megbirkóztam bajjal
tengernyi árral
vitorlámat a szél
rongyosra szaggatta
megtépázott lelkem
a sárba tiporta...
megtanultam végre
könnyek nélkül élni
álmaim feledve
hinni és remélni
bárányfelhő fenn az égen
oly békésen szundikál
cinkostársa a napocska
mint egy óra körbejár
szegény embernek
sanyarú a sorsa
szerencsétlen vállát
tengernyi bú nyomja
Álmaimban nálad jártam
a szellővel hozzád szálltam
pihe-puha volt az ágyad
a hold takart reánk fátylat
oly sejtelmes volt az az este...
Már nem várlak
a kerti fák alatt,
gondolataim már
nem járnak hozzád untalan...
Fogd be égi lovaid,
fuss, sebesen vágtass,
versenyezz a széllel,
az angyalokkal szárnyalj,
csillagok övezzék,
világítsák meg utad...
Már rég nem volt
olyan a karácsony
már nem a nagymamám
süti a kalácsot
nagyapám sem gyújt már
égi fényességet
mondd hová lettetek
vidám boldog évek...